Reggel óta kint állt az utcán, a nyitott ablak előtt, Mint ’74 júliusában, jutott eszébe, árvízkor, amikor még itt laktak és combig ért a víz az egész utcában, Csodás árvíz volt, emlékezett a didergő lány, hároméves volt, a Dohány utcában hömpölygött a sáros folyó – de melyik?, a Szamos?, vagy a Malomárok? –, a zuhogó esőben döbbenten ült a kapuban a nagyapja nyakában, Nagyidő van – mondta nagyapa, mintha néma tanúi lennének a valószerűtlen bibliai eseménynek, amelynek tehetetlenül meg kell adniuk magukat, mert a hatalmas árvíz mindjárt elsodorja őket is, a házat és az egész várost, az utca felőli ablak akkor is nyitva volt „a frontra”, ahogy nagymama mondta, és most is nyitva állt, a lány üres gyomra pedig remegett az izgalomtól, mint akkor, mert a három ablakot csak reggelente nyitották ki, hogy szellőztessenek, egyébként még nyáron is csukva tartották, Belátnak, meglátják, hogy varrok, vagy hallgatóznak az ablak alatt, hogy miről beszélünk, meg hogy pesti vendégek vannak nálunk, meg hogy magyarul beszélünk, vagy kávét iszunk, fűzte tovább szigorúan nagymama, s ahogy az idő telt, egyre több félnivalót sorolt, ezért csak rendkívüli alkalmakkor nyílt ki a frontablak, amikor nagyidő volt, mintha nem is emberkéz nyitná belülről, hanem maga az idő, a feltartóztathatatlan utcai idő, mintha valóban a front húzódna itt, mint a háború alatt Tordán vagy most éppen a Dohány utcában, mert a házban bent nem is létezett idő, ott mintha megállt volna egy délelőtti lipisteskedéssel, csak odakint, az egyirányú utcában telt, s a háromablakos ház, omladozó falával együtt kívülről mintha maga lett volna a front, amit tartani kellett, belülről mindig lőállásba állni és megvédeni, Meglátod, egyszer majd a páros oldal ebbe az országba esik, a páratlan a másikba, és útlevéllel megyünk át Buba nénihez egy kávéra, ismételte nagyapa, mintha Buba néni szemközti szürke háza és a kávéja is éppúgy örök és halhatatlan lenne, mint az omladozó 26-os szám, csak az utca lenne változásban – az utcát valóban át- meg átnevezték, néha megváltoztatták a behajtási irányt, hol egyirányú volt, hol nem, és az egész Dohányt, beleértve az ő házukat is, állandóan lebontással fenyegették –, de ma reggel odakint nem látszott semmi rendkívüli, az emberek ugyanúgy jöttek-mentek, mint más napokon, megálltak a nyitott ablak előtt egy pillanatra, belehallgattak a tévébe, amit a járókelők kedvéért a bentiek felhangosítottak, Megfogták a büdösét? – kiáltott a konyhából nagymama, amikor a tévében hangosabban üvöltöttek, zavartan összevissza kiabáltak, skandáltak valamit, vagy éppen hosszú, feszült szünetet tartva várhatóan drámai bejelentésre készültek, mert, bár nagymama a szavakat nem értette, pontosan tudta, hogy mi történik, s ugyanezt kérdezték a járókelők is: L-au prins? (Elfogták?) a ház előtt álló hosszú hajú lánytól, aki jó meleg, kifordított báránybekecset viselt, amihez vastag gyapjúból kötött ujjat az anyja, a nagymama pedig bélést varrt bele, s ószeren vett egyedi szerzeményét büszkén viselte, Nu, nu l-au prins, válaszolt nyugodtan mindenkinek, Még nem fogták meg, de már nincs sok hátra, tájékoztatta azokat is, akik csak elmentek a ház előtt, akár kérdeztek, akár nem, úgy válaszolt mindenkinek magabiztosan, mint aki többet tud, mint amennyit elárul, azoknak is utána szólt, akik csak sunyítva, a friss hírek iránt látszólag közönyösen siettek el a ház előtt, a konyhában is hangosan szólt a Kossuth, a középső szobában az anyja telefonált egyvégtében, ő pedig időről időre beszaladt a konyhába melegedni, ivott egy korty kávét, amit nagymama rendületlenül főzött – már csak amiatt sem hasonlított a közönséges hétköznapokra ez a mai, mert máskor szigorúan csak napi egy kávé járt –, aztán kiment őrhelyére várakozni, Már a nyomukban vannak, vetette oda vidáman és izgatottan egy érdeklődőnek, mint aki még ennél sokkal többet is tud, de még nem jött el az ideje, hogy elárulja, zsebre dugott kézzel állt, vidáman, aprókat ugrándozva, mint egy riporter, aki két műszakban dolgozik, egyszerre az üldözők csoportjához is tartozik meg a nézőket is azonnal tájékoztatja, hogy bekerítették-e már a szörnyet, odiosul, röppent fel hirtelen az új szóhasználat (a gyűlölt?, ez az értelme?, tűnődött, ezt a félelmetes irodalmi szót az iskolában sohasem hallotta), mert az utca és a ház közt türelmetlenül szaladgálva úgy érezte, mintha bekecse zsebében a járókelők számára láthatatlan apró fegyvert rejtegetne, amellyel ő is lőni akar majd, ha elkapják, ha eljön az ideje, Tudok már ölni, gondolta derűsen és szinte megkönnyebbülve, mint aki szépen teljesített egy nehéz vizsgán, Felnőttem, hiszen tényleg nemrég múlt tizennyolc, persze ölni mindenki tud, felnőtt is, gyerek is, nem kor kérdése, én már eddig is tudtam volna, és a mama éppen akkor kikiáltott bentről, Igen, a mama is tud ölni, a kismacskákat persze nem képes vízbe fojtani, „Meg is halnék, ha meg kéne ölnöm őket!”, sápítozik vékony hangon, a piszkos munkát bezzeg a nagymamára hagyja, akinek erre rendszeresített alumínium ruhafőző fazeka van a padláson, és gyerekkorom óta azt hazudják, hogy a macskák elhordják a kicsinyeiket, mert féltik őket tőlünk, pedig Nagymi szokta leforrázni szegényeket a mama utasítására, aki ilyenkor persze egész nap nem mutatkozik, és este némán és vádlón néz az anyjára, mint egy gyerekgyilkosra, azt hitték, hülye vagyok és bevettem ezt a mesét, mindig tudtam, hogy a kismacskákat leforrázzák, nagymama nagyon tud ölni, tyúkot is tud vágni, mindenki tud, nagyapa is, hehe, mindig azt hajtogatta szegény Nagyti: „Megölsz ezzel az egész napos szekálással”, a nővérem is megölte a három hónapos, nem!, négy hónapos! bébijét, amikor terhes lett, és a mama ölte meg a papát is, amikor elhagyta, és a mama szúratta le a malacot is, Ráchelt, és apa is megölte magát, akkor is megpróbálták eltitkolni, pedig én jártam nála utoljára akkor, délután, én viszont ma akarok ölni!, ma ölni akarok! Ma ölni fogok, addig nem fekszem le!, addig nem vagyok hajlandó ágyba menni, amíg meg nem ölöm! – ugrándozott zsebre dugott kézzel, szíve a torkában dobogott, és akkor Lili még egyszer hangosabban kiáltott, túl kellett ordítania a tévét (nagyszoba) és a rádiót is (konyha), hogy Kislányom, gyere már be, megfázol, most kaptam a telefont, hogy még csak Váradnál vannak, mire nagymama felpattant a konyhaszékről, mint megszúrták volna, Jesszusom, már Váradnál vannak, és még fel se öltöztem, aztán nyikordult a spájszajtó, és nagymama bizonytalan léptekkel elindult fölfelé a padlásra, a tévében pedig bemondták, hogy felállították már a bíróságot és szabályos perben fogják elítélni, a fejére olvassák a vádpontokat, Minek? – képedt el a lány, Marhaság, és hirtelen zúgni kezdett a füle, olyan dühös lett, mert úgy érezte, hogy az ő igaz ügye, a személyes igaz ügye nem szorul bírósági tárgyalásra és vádemelésre, mindenki pontosan tudja a bűneit, ezért haladéktalanul és személyesen kell végrehajtani az ítéletet, és a közelgő bírósági tárgyalás hírét már nem volt hajlandó megosztani a járókelőkkel, olyan tévedésnek hitte, amelyet mindjárt helyesbítenek, minek bohóckodni egy perrel, és a keze ökölbe szorult, le kell lőni vagy agyon kell verni, követelni kell, hogy a hóhér azonnal hajtsa végre az ítéletet!, de én akarok lenni a hóhér!, mert ahogy a nagymama szokta mondani: Ezzel a két csóré kezemmel tudnám megfojtani, és elképzelte Nagymit, aki most rossz lábán imbolygott felfelé a padlásra, két keskeny, eres és foltos, de még mindig szép és puha kezével nekigyürkőzik, hogy megfojtsa, de a sarkon éppen akkor ugrándozva befordult a Cselinszki-gyerek, hátul laktak a fáspincében, ahol az egyetlen dohos szobában nem volt se víz, se gáz, és anya ingyen tanította matekra a fiút, Mihályka piszkos világoskék füsskabátot viselt, amely elöl furcsán kidudorodott, mintha terhes lenne, szakadt tréningnadrágot és vászon tornacipőt hordott, valamit szedegetett a szájából és köpködött, s ahogy közelebb jött, a lány észrevette, hogy a gyerek héjastól eszi a banánt és a héját köpködi, vigyorgott és messziről kiáltotta, hogy a főtéren banánt és narancsot osztanak a gyerekeknek, Menjél te is, én háromszor álltam be, és lehúzta a cipzárját, hogy megmutassa a szerzeményét: a fényesen csillogó narancsok úgy világítottak a szürke Dohány utcában ez a ködös délelőttön, mintha a fekete-fehér tévében már a nagy, ragyogó vérpiros tócsát mutatnák, Gyere te is, mondta neki a kis csiszlik Cselinszki-gyerek, mert ő is mindjárt indul vissza, Már nem vagyok gyerek, nekem nem adnak, válaszolta büszkén és keményen a lány, Mi amúgy is mindjárt megyünk ki a repülőtérre a segélyekkel, tette hozzá súlyosan. és bement a házba, mint akinek komoly dolga van, nem ér rá az utcán fecsegni egy ilyen pisissel, de azért még visszament szólni a Cselinszki-gyereknek, hogy hogyan kell megenni egy banánt, Te, le kell szedni a haját, érted? Így, a véginél, odabent az anyja továbbra is a telefon mellett ült és szervezett, Hetven teherautó, kiáltotta magabiztosan és felnézett a lányra, mintha az egész szállítmány máris a sajátja lenne és rendelkezhetne vele, Mire van szükségük? – kérdezte a telefonban, és egy régi naptárba jegyzetelt, hívta az árvaházakat, aggmenházakat, óvodákat, parókiákat, szülészetet, Nem tudom, mikor szállítunk. Ki veszi át? Igazgató neve?, a nagymama pedig nehezen szuszogva jött le a padlásról, nagy, poros zacskót ölelt magához, óvatosan lerakta a konyhaszékre, aztán leszedte a konyhaasztalt, az apró lábosokat és fazekakat, amelyekben a tegnapi meg tegnapelőtti ebédmaradékokat tárolta, az összes edényt berakta a lehrbe, Hát nem tudom, hogy rámjön-e még, anyádra biztos nem lesz jó, meghízott szegény, de talán az anyukáé rámegy, és kezdte széthajtogatni a selyempapírt, A szoknyákat sehol nem kapom, mondta panaszosan, Mindjárt itt vannak, és még le akartam szedni az ujjakat meg elöl a csipkét, hogy kimossam, de nincs már idő rá, a pártája is csak az egyiknek van meg, és kiterítette a két, csípős naftalinszagú, díszes ruhát az asztalon, a velencei csipkeujj a hónaljnál, ahol a fekete bársony a csipkével találkozott, megsárgult, két nagy izzadságfolt látszott, Anyuka nagyon megizzadt, amikor utoljára rajta volt, mondta, Nagy forróság volt, álltunk a tűző napon a szobor előtt, a ló farkánál, ahogy ti mondjátok, és vártunk, szeptember 4-én, jó, hogy most december van, mosolygott, most viszont meg fogunk fagyni, igaz, a feketét, az anyukáét azelőtt sem mostuk ki, pedig ki kellett volna, mindig olyan hirtelen jött, hogy fel kellett venni, azelőtt a színházban viselte utoljára, 1919 szeptemberében, akkor is egyik napról a másikra kellett előszedni, a Hámletre, akkor úgy beleizzadt szegény, mert akkora tömeg volt és éjszakáig tartott az az előadás, azt hittük, körbezárták a színházat a románok, s egyenesen átzsuppolják a színészeket a határon, meg azt is beszélték, hogy előtte tavaszon, mert ez ősszel volt, szeptemberben, szegény Janovics, a színház igazgatója, a bolondokházában volt, oda menekült, hogy a románok le ne fogják, mert nem akarta odaadni a románoknak a színházát, ott ült vagy másfél hónapot a zöld fedelű házban, ami ugyanott volt, mint most, a Majális utcában, egy csomó magyar tisztviselővel együtt ott húzódott meg, így mesélte szegény anyuka, azért tudta aztán olyan jól eljátszani azt a Hámletet, mert megjárta a bolondokházát, és állítólag ott írta meg a tanulmányát Shakespeare-ről, egy egész könyvet, amit persze azóta sem adtak ki ezek a büdösek, mert a bolondok házának akkoriban egy nagyon híres orvos volt az igazgatója, Lechner Károly, így hítták, ő segített, aztán 1919-ben az is elment vagy kitették – és mindketten rámeredtek a lilásszürke izzadságfoltra, amely a két karöltő alatt úgy terült el, mint egy virágkehely, amely hetven éve, két hónapja és huszonhárom napja nyílt ki a Dédnagymama hóna alatt, és hetven év sem volt elég, hogy kimossák, talán a folt iránti tiszteletből, amely egyedül őrizte Soket Mária testének szeptemberi illatát 1919. szeptember 30-ról, amikor a Hunyadi téri színházban megnézte élete utolsó színielőadását Janovics Jenő társulatával, amikor a színészek úgy döntöttek, hogy nem teszik le a hűségesküt, és ki sem mennek a színházból, hanem utoljára még eljátsszák a Hamletet, amiben a cenzor már nem engedte a felmentőt, a jó Fortinbrast megérkezni, mert az előadás így is várhatóan tüntetésbe és órákig való állva tapsolásba fullad, a milicisták körülvették a színházat, dédnagymama pedig a „Győzd meg igaz ügyem felől a kétkedőket” sorok után többé nem hallott szót színpadról, és a ruhaujjat akkor sem bontották le, amikor augusztusban, huszonegy évvel később a magyar katonaság bevonulásakor másodszor is beleizzadt, Ezekbe a ruhákba mindig beleizzadtak, gondolta a lány, amikor utcára mentek bennük, Azaz a frontra, jutott eszébe, mintha ez a ruha lett volna a nők fronton viselt katonai egyenruhája, kizárólag utcai viselet, amely állandó készenlétben és várakozásban volt, ezért sem lehetett kitisztítani az idővel lassan halványuló foltot, nehogy a mosáshoz a ruhaujj lebontásával egyetlen napra is lehetetlenné tegyék a talán éppen akkor esedékes felvételét, holott az ünnepi viselet egyszeri alkalomra készült, mint egy menyasszonyi ruha, a dédnagymamáé eredetileg a Mátyás-szobor felavatására 1902-ben, a ruhatulajdonosok mégis gyakran mentek benne férjhez, mert Dédnagymama másodszor is felvette, 1919-ben a színházban, aztán harmadszor 1940-ben, mindannyiszor ugyanazt a reménybeli boldogító és véglegesnek hitt igent rebegve el, és a nagymama is csak egyetlenegyszer mutatta meg a padláson őrzött ruhákat az unokájának, hogy ha majd szüksége lenne rá a lánynak, tudja, hol keresse, nagymama óvatosan széthajtogatta őket, felpróbálni nem hagyta, de a kamasz lány, aki a ház feletti, még csak részlegesen feltárt birodalom szenvedélyes kutatója volt egész kamaszkorában, rendszeresen előszedte és titokban nézegette a ruhákat, amelyeknek eredete és célja elhalványult számára, úgy érezte, mintha egy álarcosbáli jelmezt vagy egy régi, ismeretlen működésű és rendeltetésű tudós műszert venne a kezébe, megszemlélte a durván kidolgozott boglárt a pártán, a szakadozott csipkekötényt, a két zsinóros-gyöngyös csipkeujjú bársonyfelsőt, mindkettőt felpróbálta, az ő mérete volt, s mint aki tudatában van annak, hogy erre a ruhára többé semmi szükség, visszarakta, de most nagymama már varrni kezdte a fekete gyöngydíszítést, Anyuka le is van fényképezve ebben a ruhában egy hintaszékben, egy macskával az ölében, azóta nem volt hajlandó színházba menni szegény, állította, hogy ő már megnézte élete legjobb előadását, annál jobb színház már nem lehetséges, mire nagyapád mindig hozzátette, hogy az az előadás elmaradhatott volna a Hunyadi téri színházban, ’41-ben már Hitler Adolf térnek hívták, most nem tudom, hogy híjják, pedig ez a „most” mégiscsak negyvenöt éve tartott, ami nagymama fejében legfeljebb néhány hónapnyi átmeneti, köztes idő lehetett, szerintem ez a színház szebb, mint Pesten a Víg, barátságosabb, én is csak ’41-ben mentem először, de hallom, te meg Juci jártok a román színházba – Makrancos hölgyet láttunk, szólt közbe a lány, és Hamletet is a sétatéri magyar színházban, de ezt már nem árulta el, kegyeletsértésként hangzott volna a kiterített ruha társaságában –, Apád is járt, na, ha nem jó anyádra a lila, akkor felveszed te, férfiruha nem is készült, nálunk legalábbis a családban, Janovics fekete sujtásos bársonyruhában volt, anyukának megvolt a fénykép, amikor a Hunyadi téri színházat avatták 1906-ba’, aztán állítólag odaadta a jelmeztárnak, mert kihízta, na, de 1918 után hová vegyed fel? még a színházban se, nagyapádnak pedig soha nem csináltattunk, mindig mindenről lemaradt szegény, ’40-ben is ott ragadt Ocnele Marén, apuka pedig a kejzerjét vette fel vagy az egyenruháját, nem emlékszem, szegény nagyapád, ha nem szíjja azt a sok büdös Naţionalt, megérhette volna legalább a mait, de ebben a pillanatban kijött anya a hírrel, hogy már Hunyadon vannak, rendőri kísérettel jönnek, Bánffyhunyadon? – kiáltott fel nagymama –, Milyen rendőri kísérettel? – kérdezte, – Azt csendőrnek mondjuk, javította ki a lányát és hozzátette: – Lili, nesze, próbáld fel a lilát, én veszem fel a feketét, régen a lila volt az enyém, de most vénasszony fejjel mégsem mehetek lilába, mire Lili nevetni kezdett, Csak nem akarod díszmagyarban várni a teherautókat?, de akkor hirtelen a tévé bemondta, hogy most perceken belül nagyon fontos hírrel jelentkeznek, és a bemondó, ugyanaz a kopaszodó, szemüveges férfi, aki évekig olvasta a híreket, zavartan tekingetett szét, mögötte zaj, lábdobogás hallatszott és kiabálások, majd egy papírból megint zavartan felolvasta, hogy rövidesen nagyon fontos hírt fognak bemondani, nagymama bejött és a tévére meredt, Mi ez a zakata? – kérdezte, egy darabig még nézte a képernyőt, aztán bizonytalanul megkérdezte, hogy akkor most jönnek-e vagy sem a magyarok, és hogy öltözzön-e?, de senki nem válaszolt neki, aztán visszasántikált a konyhába, az unokája utánament, és felszedte a hosszú fekete, szakadozott csipkefátylat, amelyet befele jövet Nagymi elejtett, a közbülső szobában utolérte és karon fogta, a nagymama már fél fejjel alacsonyabb volt nála: Nagymi, most teherautók jönnek és cukrot hoznak meg lisztet és olajat és gyógyszereket, kinyíltak a határok és szabadság van, érted?, mire nagymama ingerülten válaszolta, Tudom én, de a lány szelíden folytatta, hogy Nagymi, most új világ jön, érted?, mire a nagymama szelídebben mondta, Már annyiszor volt új világ, És, tette hozzá, hozhatnál azokból a segélyekből egy rendes olajat, mert amit jegyre adtak, tiszta víz és úgy szökik, nézd meg a kezem, és kinyújtotta barna pöttyös kezét, mire a gyerek mondta, Nem lehet elvenni semmit, anya előre megmondta, ez nem nekünk van, mire nagymama dühösen legyintett, Akkor kinek?!, – És, tette hozzá a gyerek vigyorogva, meg fogják ölni a barátunkat, mi fogjuk megölni, érted?, lehet, hogy már el is kapták a büdösét, most mindjárt be fogja mondani a tévé, mire nagymama megszelídült, Én majd akkor hiszem, ha bemondja a Kossuth rádió is, anya pedig kiszaladt, Úristen, itt vannak, befordultak az utcába, húzom a cipőm, és fogta a táblázatait meg a füzetét, és kiszaladt, a lány meg utánakiáltott, hogy ő is akar menni rakodni, nagymama pedig kiállt az ablakba a frontra, Lili a ház előtt vadul integetett a teherautóknak, hogy álljanak meg, mert ő itt a főszervező, nála vannak a táblázatok, ő tudja, hogy mi hova kell, aztán beszállt az első, meglepően kis méretű, három és fél tonnásba, mire nagymama is integetni kezdett és könnyezni, Legalább a zászlót lehozhattuk volna a padlásról, motyogta sírva, pedig a lány soha nem talált semmilyen zászlót még, a románon meg a vörösön kívül, ha már utoljára nem vehettem fel a ruhám, Lili is úgy ment el, az apjának abban a rossz kis kerti füsskabátjában, és tévébemondó nyomatékosan és tagoltan ismételte, hogy rövidesen rendkívüli híreket fognak bejelenteni, kis türelmet kérnek a tisztelt nézőktől, nagymama pedig ott állt, míg az összes teherautó elvonult, integetett és könnyezett, aztán boldogan becsukta a frontablakokat és lezárta a tévét, aminek ő már sohasem fog elhinni semmit, a lány pedig a szürke folyamként hömpölygő teherautókonvojból leintette a legnagyobb és legerősebb kocsit, amely aztán kifordult vele jobbra a Dohány utcából, megindult Szamosfalva és a repülőtér irányába, s a magas ülésből a kipirulva lenézett az alatta elterülő városra, kezét ismét zsebre dugta, és bizsergető érzéssel dőlt hátra a meleg fülkében, mintha tökéletes, gyakorlott mesterlövész lenne, akitől ma várják élete első nagy teljesítményét, mert felnőttsége küszöbén rábízták a beavatásnak számító legsúlyosabb, megtisztelő feladatot, s lány nyugalmat érzett, a gyűlölet és az igazság birtoklásának nyugalmát, mert tudta, hogy alaposan felkészült, biztosan nem fog tévedni, a keze sem fog remegni, és ahogy Antal tanár úr, a biológiatanár tanította, már az első golyó pontosan a szűk homlok közepébe fog fúródni.
