A paradicsomért, a száz kiló befőzni való paradicsomért nem kellett tenni semmit, csak úgy lett: fényből és földből, és ez a föld is olyan véletlenül keletkezett, mint a csodák, mint az egyszeri szerencsejátékos főnyereménye, aki a hanyagul, gondolkodás vagy fontolgatás nélkül odadobott egyetlen zsetonjával véletlenül a legjobb számra tesz: az egész egy figyelmetlenül elolvasott apróhirdetéssel kezdődött: „Két szoba konyhás ház nagy kerttel eladó, Budai Nagy Antal utca 8”, telefont nem írtak, ár nincs, ahogy egyetlen más hirdetésben sem szerepel pénzösszeg, mintha semminek sem lenne számokban kifejezhető ára, csak csereértéke – „Adok”, kezdődött rendszerint egy hirdetés, „Kérek”, folytatódott –, Janó pedig fogta magát, és munka után lement megnézni a házat, a Honvéd utca (Kláriék így hívták) páros oldalán haladt, elment a Vakok Intézete előtt, elhagyta a Süketek Intézetét is, ami a túloldalon állt, s ezúttal elkerülte a szűk, füstös Zsil völgye nevű kocsmát, ahol egyébként gyakran várta meg az este hatos zárást, de ez a délután lassan telt, míg végre megszökhetett a sötét, belvárosi szövetkezeti irodából, ahol két ormótlan, néma írógép között szürke papírra nyomott táblázatokat töltögetett, Elhalt munka ez, ahogy Marx írja A tőke első kötetében, ismételgette, feje fölött pedig ott lógott a tábla – a gyerek mindig elolvasta –: Ebben az irodában egyik nap dohányoznak, következő nap nem. Ma nem gyújtunk rá – szólt a bizalmas, fára pirografált üzenet, amely alatt Janó a Snagovokat, rosszabb napokon a szűrő nélküli olcsó cigarettáit szívta egymás után, míg három órát nem mutatott a kopott üvegű Rakétája, Terepre megyek, szólt oda a titkárnőnek, aki félelmetes, koromfekete kontyépítményt egyensúlyozott a fején, Lívia fel sem nézett, amikor megkérdezte, Visszajön-e?, – Vissza, válaszolt Janó határozottan, Hacsak el nem húzódik, bár hogy mi tudna egyáltalán elhúzódni a műhelyekben a „tapacírerek” közt, ahogy nevezték őket, maga sem tudta – bátyjának, Pistának, aki berakta őt a központi kárpitos szövetkezetbe, nem mert panaszkodni a képtelen munkahelyre, ahol bútorvásznat, rugókat, szögeket, léceket, szivacsot rendelt különböző helyekről, aztán táblázatok alapján osztotta szét őket, végül ágyakat, kanapékat, karosszékeket bevételezett ugyanolyan táblázatokon, három indigóval alatta, Utoljára segítettem, mondta keményen a bátyja, aki először segített az állás nélkül maradt Janónak, Mert mindenhonnan kiittad magad, mondta keményen Lili a gyerekei előtt –, a titkárnő pedig pontosan tudta, hogy milyen terepre megy a főnöke: a Zsil völgyébe egyedül, a Gombás, Krumplis, Paszulyos vagy Káposztás étterembe, ha valaki kolléga csatlakozik, a Vadász vagy Ursus sörözőbe, ha szép az idő, a sétatéri Casinóba, ha nagyon meleg van, a főtéri Melodyba fizetéskor, hónap vége fele meg a legolcsóbb késdobálóba a Pata utca sarkára, vagy a rövid szombati munkanapok után haza a monostori tömbházba egy üveg vodkával, zöld színű likőrrel, rummal, mert rendszerint Lívia, akinek melle az egész íróasztalt betöltötte, tájékoztatta a gyereket, ha benézett az apjához: Terepen van, vigyorgott, és lepedékes foga fölött kilátszott a rózsaszín ínye, a gyerek meg előre szégyenkezett a válasz miatt, ha üresnek látta apja íróasztalát, és utána egy hétig nem mutatkozott a Szentegyház utcai irodában, La revedere, mosolygott most is cinkosan a főnökre a nő, mint aki mindent tud, de hallgat, pedig ma tévedett: Hány szám?, állt meg Janó a Budai Nagy Antal, volt Honvéd utca sarkán, ha balra fordul, gondolta, a Dohány utca felé, látja volt anyósáék repedezett falú házát, ahova gyakran benézett, s a két öreg közelsége azzal biztatta, hogy legalább nézze meg a hosszú, nyolcablakos házat, benyitott tehát a fémlemezből készült kapun, egy láncra kötött, nagy, fekete kutya dühödten ugatni kezdett, mire az első lakásból kinézett egy félmeztelen, tetovált karú férfi, Janó kérdésére az utolsó lakás fele mutatott: Fürdőszoba?, kérdezte volna Janó a tulajdonost, de észbe kapott, hogy hiszen már minden helyiséget látott, tehát nincs fürdőszoba, ehelyett így fogalmazott: Vécé?, mire az idős férfi a konyhaablakon keresztül kimutatott kopott botjával az udvarra, amelynek a végében négy egyforma kerti budi állt, A második, közölte, Aha, válaszolt szürke hangon Janó, És víz?, mire az öreg megismételte az előbbi mozdulatát, csak most balra mutatott az udvaron, a kerti csapra, Onnét öntözünk, mindenkinek megvan az órája, hogy mikor, vízdíj négyzetméterre és főre van, aztán álltak egy darabig némán a ragacsos konyhában, Aragáz marad, szólt az öreg, Két éve vettem, de nem viszem magammal, aztán megköszörülte a torkát, és bizalmasan hozzátette: Ezt a részt nem bontják, és Janó bólintott, mint aki már szintén birtokában van az értékes információnak, sőt előre tájékozódott, tudja, hogy a Pata utcát meg a Budai Nagy Antal páratlan oldalát viszont bontják, a kerteket elveszik, az ottlakókat pedig blokkokba dugják, Kláriék is állandóan rettegnek, jutott Janó eszébe, Akkor megmutatom a kertet, mondta az addig mozdulatlan öreg súlyosan, mint aki végre rátér a lényegre, hiszen még csak a bevezetésig jutott el, és mélyet sóhajtott, mire Janó mogorván válaszolta, Nem kell, az öreg pedig felkapta a fejét: Nem akarja megnézni a kertet? – Nem, ismételte meg Janó, Hogyhogy, nem érdekli a kert? Akkor miért akar itt házat venni?, mire Janó türelmetlenül válaszolt, hogy ő házat akar venni, nem kertet, erre az öreg dühösen legyintett, éles mozdulatával szinte leütött valamit a levegőben, hogy akkor ez az állítólagos vevő csak feltartja őt, kár volt egyáltalán beengedni, aztán már nyitotta is a konyhaajtót, hogy kiengedje a komolytalan érdeklődőt, morogván hozzátette, hogy a címből tudhatta volna, hogy hóstáti kertet árul, nem összkomfortos villát vagy víkendházat vagy blokkot, Akkor miért nem azt írta az újságban? – vágott vissza Janó ingerülten, mire az öreg higgadtan válaszolta, hogy a hirdetésbe nem engedték beírni, hogy a kert a Hóstátban van, mert szerintük csak negyedek meg mikrorajonok léteznek ebben a városban, És itt a Mărăşti negyed épül, ha az úr nem tudná, tette hozzá élesen, megnyomva az urat, Hallott már maga egyáltalán arról, hogy Hóstát?!, a legjobb föld ebben a városban, el nem adnám semmi pénzér’, csak már nem tudom csinálni, alig látok, a gyerekeim meg elmentek, én pedig viszonlátás, kimegyek a húgomhoz falura, annak is meghalt az ura, mire Janó az ajtóban azt mondta, hogy meggondolta magát, és mégis megnézné a kertet, az öreg szótlanul belelépett a tornácon a gumicsizmájába, fölkapta a falnak támasztott kapát, gyorsan billegve előrement és alig hallhatóan magyarázott, Ez az enyém, ez már a szomszéd, tyúkól, budi, itt a kert, odáig, fészer, szerszámok az árban, hagyom, meg egy káposztáshordó, malacot levágom a jövő héten, ősszel még felszántattam, szőlő, pincében vannak a virághagymák, de azokat viszem, magának úgyse kell – és az ólból élénk szempár nézett az idegenre, a kerítésen egy malac kidugta a nedves orrát és nagyot fújt Janó tenyerébe, Megveszem, mondta szárazon Janó, mire az öreg hátra sem fordult, Én a kertet csak olyannak adom, aki csinálni fogja, aztán mereven állt, apró, véreres szemeivel a földet bámulta, Tizennyolcezer, mire Janó élesen szólt, hogy annyiért kétszobás tömbházat lehet venni, mire a férfi megindult a ház felé és odavetette, hogy Magának tizenkilencezer, Janó pedig úgy döntött, hogy lealkudhatatlan hiányzó összeget Jenő bácsikájától fogja kölcsönkérni, Lilitől éppen eleget kapott, a blokklakás árának a felét, pedig ő aztán nem adott bele semmit, Lili nagyanyjának ékszereiből vették, Kert?, csodálkozott Lili, A Hóstátban? Vethetnél bele valamit, hagymát, petrezselymet, spenótot, mit tudom én, amivel nem kell foglalkozni, pár tyúkot is, a gyerekeknek, legalább a gyerekpénzen kívül is adnál valamit, mert azzal aztán nem sokra megyünk, pedig Janó fizetése egyharmadát vonták gyerektartásra, Én leszek az első kerti budis nemzedék – mondta aztán Janó zavarában nevetgélve az alacsony, sima arcú nagybátyjának, aki ki sem látszott a füles karosszékből meg a könyvei közül a Kossuth Lajos utcai udvari lakásában, Úgy érted, hogy nincs vízöblítéses angolvécé? – kérdezett vissza Jenő bácsi szélesen mosolyogva, Egy gonddal kevesebb, legalább nem lesz szag a házban, de miért kérnek ezért ennyit?, mire Janó kelletlenül válaszolt, hogy A kert… nagy kert van a házhoz, holott valójában a kerthez volt egy sötét és nedves lakás, víz és fürdőszoba nélkül, A Hóstátban van, tette hozzá nagybátyja finom, szőrtelen arcát fürkészve, mintha ez lenne a magyarázat arra, hogy miért olyan drága, És mit akarsz te ott csinálni, Janókám? A hóstátiakat amúgy is mind kirakják a kertjükből, ne felejtsd el. Túrni fogod a földet? Marhaság, fiam, egy zsidó nem tud mit kezdeni a földdel, még ha vágyakozik is utána, fél tőle, mert nincs már köze hozzá, rég elszakadt tőle vagy lemondott róla, mert elűzték a földjéről és kétezer éve földönfutó, és mert a könyveket választotta a föld helyett, vagy mit tudom én, miért, de mi nem ismerjük a földet, fiam, a növényeket sem tudjuk megnevezni vagy a természetet, ott állunk némán és szeppenten egy bokor, egy madár vagy kő vagy egy tehén előtt, figyeld meg, egyetlen zsidó írónál sincsenek természetleírások, és Jenő bácsi finom fehér kezével a könyvespolcaira mutatott, és Janó érezte, hogy valami igazság gomolyog abban, amit Jenő bácsi széles mosolyával és hibátlan, új fogsorával magyaráz, apró, ápolt kezével gyorsan gesztikulált hozzá, csakhogy ez nem valami zsidó igazság volt, és ugyan ő sem tudja, hogy hogyan keletkezik egy folyó vagy hegy, hogyan adódnak össze a patakok, rakódnak egymásra a kagylók, milyen hangot ad egy fürj vagy fácán, vagy hogyan lesz a szél, és mi az összefüggés a jó hóstáti föld és a félkilós, kövér, illatos és gerezdes paradicsom között, végül is ő legfeljebb itt, Jenő bácsi társaságában a Kossuth Lajos utcai udvari lakásban (25-ös szám, le fogják bontani), csak itt szokták úgy hinni, hogy ő is zsidó, Paraszt leszel, Janókám, vagy mi? – kérdezte Neumann Jenő bácsi és horkantott nevetve, Ez csak afféle értelmiségi nosztalgia, kedvesem, mondta az öreg, még mindig népszerű ügyvéd, akit most is látogattak ügyfelek és a széles baráti dumaköre, amellyel húsz éve még a New York kávéházba jártak, s a gyermektelen ügyvéd szerette és támogatta a mások kalandjait, mint most is: felállt, levette a szép, bőrkötéses Larousse tizenegyedik kötetét, és leszámolta Janó elé ötvenesekből a négyezer lejt, Sok szerencsét, de aztán hívjál meg egy jó disznóvágásra, és főleg nem kell visszaadni, amit Janó amúgy sem tudott volna, mert minden pénzét felemésztette a kert, magok, palánták, virághagymák, rózsatövek, műtrágya, vízszámla, a tyúkok, a két liba, a nyulak meg a két kismalac is, mert a kert a szomszéd Sándor néni szigorú irányításával egyszer csak elkezdett kihajtani, Sándorék képviselték az udvarban az igazi hóstátiakat, elöl egy munkáscsalád lakott, akik az Armaturában dolgoztak, utána egy sokgyerekes moldvai román család következett, aztán Sándorék, a büszke hóstátiak: Én még a hóstáti táncrendet is tudom, a babos ruhám is megvan még, csak már nem jön rám, de eltáncolom én magának a válcert meg a tangót is, el tetszik jönni majd velünk Anna-bálba, a gyerekeket is hozhassa, mondta Sándor néni hangosan a kopott zöld tornácoszlopnak támaszkodva, de az egyébként hibátlan hóstáti pedigrébe, ahogy apa mondogatta, hiba csúszott, mert Sándor néni már nem református volt, hanem Jehova tanúja, bár a családot nem sikerült a maga hitére téríteni, és leginkább a palántákról meg Ábrahámról és fiáról és Nabukodonozorról szeretett beszélgetni, meg a száznegyvennégyezer kiválasztottról, akik bejuthatnak majd isten országába – így nevezte a Sándor néni a paradicsomot –, a férje járta a piacot, mert már nem tudott hajolni, Sándor néni meg csinálta a zöldséges- meg virágoskertet, mindkettő szépen hozott, esténként, amikor csukódott a kertkapu és a kavicson megcsikordul a kis kéziszekér, átkiáltott a kerítésen: Sándor, mennyi volt ma az árulás?, a halk válasz után aztán dohogni kezdett, hogy Adtam volna a tyúkoknak meg a disznóknak ennyiért azt a veteményt, én a sarkon dáliából többet árultam, és estefelé gyakran hozott Janónak, ami az ebédből maradt: édeskáposztába töltött őrölt húst, mert ők így főzték a töltöttkáposztát, almafánkot, krumplislapótyát, sűrű, édes paradicsomlevest sok laskával – Paradicsomfőzelék makarónival, mondta Janó, de falta –, a kertet meg úgy dirigálta a fogatlan Sándor néni, mintha a sajátja lenne: Oda egy kis spenótot, sóskát meg salátát vessen, drága, mer’ ott árnyékos, tudok nagyon jó magot, és ez a leánka is milyen ügyes, mennyit segít magának, már hozta is, mert ez az állítólagos úr lett az ő legjobb vásárlója magból és palántából, Egészséggel tessen használni, mondta, amikor odaadta, szélesen mosolygott, fönt csak egy foga látszott, olykor egy-egy képes újságot is hozott a gyerekeknek ajándékba, Magyarból van, tette hozzá büszkén – rajzolt őzek és oroszlánok sütkéreztek a Paradicsomban –, A szélére vessen leostyánt, szépen mutat, oda egy sor murok, celler és petrezselyem, paprikát nem rakunk, abból csak guvacs lesz nálunk, nem terem meg, vinétát sem rakunk, aztat csinálják a rományok Olténiába, ez itt káposzta meg krumpli lesz, de minek annyi spenót?, drága, csodálkozott, a gyerekeknek, értem, a málnást tessék jobban kiirtani, csak a helyet fogja, tessék inkább tököt rakni, itt legyen vagy tíz ágyás uborka, azzal semmit sem kell csinálni, csak aládugni esténként a slagot, kis kukorica jól jön, és akkor ide – és a bokáig levágott gumicsizmája sarkával vonalat húzott és körbekerítette a kert szívét – ide jön, kérem, a paradicsom, kiáltotta diadalmasan, hozok én magának vagy ötven palántát, igazi hóstáti paradicsomot, szakad le a bokor, amikor érik, olyan nehéz, meglássa, berakja, egyszer-kétszer kicsit megkaparja, és aztán ülünk karba tett kézzel egész nyáron, és csak szedjük a rengeteg paradicsomot, olyan édes, én nem cukrozom se a lecsót, se a paradicsomlevest, de eztet kár is megfőzni, úgy kell enni, mint az almát, nem igaz?, vagy mint a négerek a narancsot, száz palántát akar rakni?, hozom én, drága, aztán én eladom magának a piacon, ha kell, lesz azzal munka bőven, csak bírja, befőzik lének?, és a mondatot be sem fejezve, Sándor néni áttért Nabukodonozorra és a mi Urunk, Jézus Krisztusra, és tavasszal Janó már egyre gyakrabban szökött terepre az örökké változatlan és minden áldott nap hazugságot hirdető Ma nem gyújtunk rá tábla és a szürke táblázatok alól, de a kövér titkárnő meglepetésére nem a Zsil völgyébe ment, hanem egy új, megtalált időtlenségbe, az évszakok változásától, napfénytől, esőtől függő kertbe, a hóstátiak fogyatkozó számú függőkertjeinek egyikébe, s a gyerek sem a Szentegyház utcai füstös irodában kereste többé, hanem otthon, a kertben, ahol locsolni lehetett, szedni bármit, ami beérett, büszkén haza vinni, mint gombászásból a talált kincset, vagy nyulat etetni, vakargatni a malac hátát, tojást keresni a tyúkólban – amitől tetves lett, az anyja petróleummal kente be a hosszú, sűrű haját meg a fejbőrét is jó erősen bedörzsölte, a gyerek fél óra múlva ordított, úgy érezte, hogy menten leég a feje, de legalább két napig nem kellett iskolába mennie –, Juci pedig madárijesztőt is csinált: piros rafiából szoknyát, kötözőháncsból hosszú szőke hajat, a botot meg belefaragta egy nagy golyóscsapágyba, amit az Armatura gyárban lopott a kötelező praktikán, az egészet rászerelte egy biciklikerékre, a tavaszi szél meg emelgette a szoknyát, pörgette az óriásbábot, szinte táncolt a csupasz kertben – Mintha anyátok állna és pörgetné az új babos szoknyáját a főtér közepén tíz éve, motyogta Janó, mintha magában beszélne a kisebbik gyereknek, aki aztán tavasszal egy egész hétvégét ott töltött: felásták a kertet, gereblyéztek, megnyesték a málnát és az orgonabokrokat, Janó a pincéből felhozatta vele a virághagymákat – a gyerek végignézett a télen gyűjtött, fenyegetően szaporodó üres vodkás- meg konyakosüvegeken, amiből azért majd jó pénzt csinál, ha kimossa és visszaváltja, a gyűjtemény úgy fejlődött, mint egy lassan készülő időzített bomba –, aztán ebédre kimerülten, izzadtan, porosan ültek le a kerti asztalhoz egy kerek, barna kenyérrel, fél tábla vékony szalonnával, két fej vörös hagymával, egy üveg mustárral meg borszéki vízzel, Igazi parasztok lettünk!, állapította meg elégedetten Janó, a kert pedig csupasz volt, mozdulatlan és illatos, Mint egy fiatal nő teste, amibe már belehullottak a magok, gondolta Janó, mert ezt a mozdulatlan pillanatot várta, a fogantatásét, Most pedig ülünk és nem csinálunk semmit, ahogy Sándor néni is parancsolta, várjuk, hogy érjen be a száz kiló paradicsom, tette hozzá és hosszan nézte a szélbe felperdülő, táncoló, szoknyás bábot, aztán megszólalt: Ahogy Marx, a költő mondja, lépjünk ismét közvetlen kapcsolatba termelőeszközeinkkel, és felkapta a padnak támasztott kapát, a fény, a föld meg a paradicsom pedig valóban tették a dolgukat, ahogy ígérték, egy ideig, még néhány évig, amíg a paradicsom és a látszólagos élet összetartoztak, a kertlakó pedig a maga választotta és művelte kertjében kapott néhány év felfüggesztettet önmagától, míg aztán el nem unta az örökkévalóság körforgását és visszalépett a zajló, egyirányú időbe.
