Tehát elkezdődött – nézett végig a távolból, a főtér túlsó, biztonságos sarkáról a még öntudatlanul, összevissza kiabáló, pulóveres-kötött sálas diákcsoporton, Nem képzősök ezek? Csapó évfolyamtársai!, ismerte fel hirtelen, és nagyon szerette volna, hogy Csapó is köztük legyen, ez a tagbaszakadt, fiús szobrászlány, Juci egykori osztálytársa, legyen köztük csak azért, hogy még aznap délután, és másnap és harmadnap, amíg véget ér, meg a következő húsz-ötven évben csak úgy odavethesse, lazán és büszkén, hogy: Csapóék kezdték az egészet, legalábbis Kolozsváron, mert Temesváron akkor már nemhogy elkezdődött, de egyenesen folyt, ömlött az emberi vér az utcán, s ezt két forrásból is tudhatta,
egyrészt, mert néhány napja jött vissza egy zsúfolt vonaton az akkor még feszült és néma városból, ahol egy osztálytársát látogatta meg, akit szerencsétlenségére éppen oda vittek el katonának, másrészt azóta minden este otthon a régi VEF-en a Kossuthot próbálták fogni – a határokat már lezárták, kívülről nem jöhetett segítség –, így ahogy meghallotta az egyre ütemesebb és összehangoltabb utcai kiabálást, tudta, hogy ez már nem afféle tét nélküli kóruspróba, hanem ez az első igazi nyilvános sikoly, Ez már az, lihegte anyjának, amikor felrohant a Deák Ferenc utcai irodába, és már nem félt az anyja kollégáitól, Elkezdődött, kiáltotta hangosan és kivörösödve, a főtéri irodában mindenki hallhatta az első lövéseket, Győzni fogunk, tette hozzá akadozó lélegzettel, és hirtelen a mama összes kollégája ránézett és értette, amit mond: december 21-én mindenki értett magyarul, de a nagypulóveres, jókedvű Csapót szerencsére mégsem látta a kéttucatnyi elszánt egyetemista között, délután kettőkor ő nem nézett szembe a rangjelzés nélküli katonák ócska, de tettrekész puskáival, Este biztosan nem lesz kóruspróba, és a fellépésemnek is lőttek – gondolta az egyetemista lány az anya irodája felé futva, mert pontosan abban a pillanatban fordult sarkon, amikor először dördült el a fegyver, lőttek a fellépésének, ugyanis néhány nap múlva a Hanukán szólót énekelhetett volna a kórusban, ez lett volna élete első szólója, igaz, hogy fiúszólamban, de akkor is: igazi szóló, próbákra is csak pár hónapja kezdett járni – egyébként Csapó is járt kórusba a főtéri templomba, és azt állította, hogy az egyik nagynénje apáca egy zárdában –, a lány viszont nem azért járt a zsinagóga kórusába, mert lett volna hangja, vagy mert szeretett volna énekelni – közben kapott hozzá kedvet –, hanem muszáj volt járni valahova: a fotószakkört néhány kudarcos koromfekete kép után megunta, a fény és az idő összefüggéseit nem sikerült megértenie, és amúgy is a Pionírházban tartották az órákat, ahova büszke egyetemistaként kínos volt járni, aztán ősz elején még kiment néhányszor a temetőbe írókat, költőket, utazókat és polihisztorokat látogatni, és főleg az apja gömbölyű kőrózsákkal díszített sírját a Barcsay-kertben, de kezdett hideg lenni, meg a temető fái mögött mindig riadt és undorító exhibicionisták leskelődtek, hogy kellő pillanatban eléugorjanak, és lila hímtagjukkal ijesztegessék, már gyerekkorában félt tőlük, amikor reggel nyolckor a Farkas utcai templom oldalában, az oszlopok közé húzódva lihegtek, meredt szemmel rázták magukat az iskolába tipegő kislányoknak, s ez a kislány az egyenruha zsebébe kavicsokat gyűjtött, mert azt tervezte, hogy megdobálja őket, de nem tudta összeszedni hozzá a bátorságot, Csapó bezzeg megtette volna, és a már majdnem felnőtt lány bejárt a rosszul világított főtéri antikváriumba nézelődni, könyvet ritkán vett, amit érdemes lett volna, mind megvolt otthon, új könyveket meg senki sem hozott be, de az áttelepülők könyvei közt – gyakran ismerte fel őket monogramokról vagy dedikálásokról – olykor találni lehetett valamit, és bejárt a főtéri templomba, de az már ilyenkor, bár fűtötték, inkább jégveremhez hasonlított, színházba viszont gyakran ment, ott is kabátban ültek, néha elvették a villanyt, és olyankor valamelyik színész hangosan elkáromkodta magát, s a szinte üres nézőtéren röhögés támadt, néha pedig barátok jöttek fel a tömbházlakásba, és szürke makarónit főztek, paradicsompüréből és szalonnából kecsápot raktak rá, anya kiválóan csinálta, a negyedik emeleti lakás előszobájában az öntöttvas kályha körül szorongtak a párnákon, cigiztek, teát ittak és röhögtek, Lacika utánozta a félfülűt, gyárlátogatási és mezőgazdasági beszédeket tartott, vagy felolvasta a júliusi tézisek tizenhét pontját, a kályhát egyébként fával lehetett fűteni, a szellőztetőbe kötötték be, nagyapa hozta fel három darabban, egyenként ötven kilót nyomott a díszes kályha, és amióta beüzemelték, az ismerősök meg a szomszédok szívesebben jöttek, a lány néha még koncertre is elment a Filharmóniára, bár a fűtetlen teremben alig bírt két órát mozdulatlanul ülni, Hogy tudnak játszani a zenészek ilyen hidegben?, tűnődött, vagy továbbra is bejárt az Akadémiai Könyvtár neonfényes termeibe, ahol egy éve annyi időt töltött, amikor Pán istenről írta az érettségi dolgozatát a filológia-történelem szakos líceumban – minimum 25 gépelt oldal volt a követelmény, plusz szóbeli vizsga, azaz a védés –, Pán istenről szólt a dolgozat, mert Hérodotosz szerint Pán megmondta a futónak, a hírnöknek – angelos a hírnök görög neve, betűzte ki meglepetten –, hogy győzni fognak és vigye meg nyugodtan a hírt: győzni fognak, mert a hírnök Athénból Spártába futott (246 kilométer, egyik nap indult és másnap odaért, aztán fordult is vissza, lehetséges ez egyáltalán?, vagy mese az egész?, és miért nem ment lóval?, tűnődött a lány, és kikereste a kolozsvári atlétikai klub száz éve nyomott évkönyvét, de ott a 100 kilométeres Kolozsvár-Marosvásárhely táv volt a leghosszabb, 246 kilométer az még emberi vagy már isteni táv?), futónak kellett tehát megtennie az utat, közölte egy lábjegyzet, mert ló nem tudta volna, az erdő túl sűrű volt, az ember ugyanis hosszú távon erősebb, mint a ló, és a futó azért ment, hogy segítséget kérjen a marathóni csatához az athéniaknak, de nem róla nevezték el a maratont, betűzte egy másik jegyzetben, és nem is vihetett jó hírt haza, mert a spártaiak egyáltalán nem sietettek segíteni, mert, állították, az előjelek most nem megfelelőek, a holdtöltére várnak, bizonygatták, s a futó tudta, mit jelent rossz hírrel visszatérni: annyi, mint meghalni, ezért amikor megérkezett Athénba, azt mondta királyának: a hegyen találkozott Pán istennel – tényleg találkozott Pánnal vagy csak kitalálta?, tűnődött a lány, a dolgozatában is eldöntetlen maradt a kérdés –, és Pán azt mondta: győzni fogunk, tehát elkezdhetjük a harcot a perzsák ellen, és, tette hozzá a futó, Pán isten csodálkozott (és biztos meg is sértődött, gondolta a lány), amiért nem tőle, az istentől várják a segítséget, pedig ő a múltban is gyakran közbeavatkozott, amikor szükségük volt rá, Pán talán burkoltan arra célzott, hogy miért a messzi spártaiakhoz fordulnak, és nem hozzá, aki mindig ott van kéznél, mert Pheidippidész, foglalkozására nézve görög futó, nem csak futni tudott, de az élete is drága volt – és az is lehet, hogy igazat beszélt, és találkozott az istennel –, és az athéniak is hittek a hírnöknek, mert Pán azt mondta: Nem kell félni, ez volt Pán tanítása: nincs mitől félni, s a csata elkezdődött, s a lány románul megírt, apja Olimpia írógépén hibátlanul legépelt és szóban megvédett dolgozata is tízest kapott és dicséretben részesült, s az izzadó, aznap szemüveges lány (szemüveget hiúságból csak színházban és szóbeli vizsgán hordott) csak arra a kérdésre nem tudott meggyőzően felelni a bizottságnak, hogy miért Pán, De ce tocmai Pan?, miért éppen Pán a választott témája, de a lány csak szélesen és némán mosolygott, mintha valójában semmit sem értett volna abból, amit leírt, csak szorgalmasan gyűjtögetett és olvasott a hideg Akadémiai Könyvtár vasbeton épületében, és ősz elején végül a széphangú (bariton) Mihály, egykori iskolatársa ahelyett, hogy a kezét szorongatta volna, amikor esténként hazakísérte, elhívta kórusba, A Brassai utcában van egy kórus, van kedved?, többet nem mondott róla, s amikor belépett az imaház alacsony mennyezetű, túlfűtött termébe, szembetalálta magát iskolai énektanárnőjével, a nagy fogú, jóságos Halmos Katival, Kati nénivel, aki vastag szemüveget hordott és aki sohasem tudott az órákon fegyelmezni, csodálkozva néztek egymásra az ajtóban, Mihály pedig mint alapember és házigazda büszkén jelentette be, hogy hozott egy új kórustagot, mostantól ő is jár majd a hétfői és csütörtöki próbákra, Halmos Kati pedig ránézett a régi tanítványra, aki általánosban is benne volt már az iskolai kórusban, majd szárazon megkérdezte, hogy: Na, és van a szomszédban zsidó?, mert a hangjáról pontosan tudta, hogy mennyit ér, meg azt is, hogy cigarettázik, többet nem tudott a lányról, és szerinte énekelni mindenki tudott kicsit, kórusba is járhatott bárki, és Halmos Kati néni nem várt feleletet a kérdésére, mert a kórusnak tagja volt néhány izmos román parasztlegény is, akik ki akartak vándorolni Izraelbe, már be is adták a papírokat, nekik előnynek számított a hitközség kórusában az aktív részvétel, a román fiúk pedig a frissen varrt bársonykappedlijükben lelkesen énekeltek, kívülről fújták már a szöveget is, és igyekeztek a szavak jelentését is megérteni, de Halmos Kati néninek végül is mindegy volt, hogy a szomszédban akkor végül is van-e zsidó vagy sincs, mintha mindenkinek nyomós és személyes oka lett volna itt lenni, Aki itt van, mind zsidó?, tűnődött a lány, Igen, szögezte le magában, mindenki zsidó, és Kati néni csak belefújt a sípjába, feltolta a szódásüveget az orrán, és már lendítette a karját, amit szeretett magasra tartani, a feje fölé, pulóvere hónaljában két kerek izzadságfolt keletkezett, de aznap, december 21-én este (ötkor már sötét volt) nem kezdtek rá arra, hogy Maocurjesuati ha-na-na-naleszabe-leszabe-eah, a következő sort nem jegyezte meg, vagy hogy Ha-ha-hazegmorbesirmizmor hanukát-há-ámizbeah, vagy a másik, amiben az ő szólója lett volna: Giluhamakabim, giluhalaim, sziszuvaszimehu, szomanvalaim –, románul ejtették: sisuvăsimehu, a lány számára semmi értelme sem volt a daloknak, csak ült hétfő és csütörtök este héttől kilencig a jó meleg teremben, a nagy barna kályha mellett, amit fával fűtöttek, a cseppfolyós, parttalan időben, a zsinagóga kórusában, Amíg – amíg – amíg – amíg – amíg – amíg eszébe nem jut valami jobb, mondta tanácstalanul Mihálynak hazafele menet, aki még mindig nem volt képes megfogni a kezét, odajár, amíg nem történik végre valami, amíg nem hasad szét ez az egész, de egyszer csak valakiknek mégis eszükbe jutott valami jobb, nem is akárkiknek, hanem Csapó képzős évfolyamtársainak, de még előtte a temesváriaknak, mert a lány nemrég jött haza Temesvárról, és még azelőtt a brassóiaknak, évekkel ezelőtt, Kolozsváron azért éppen a képzősöknek, mert a főiskola épülete a főtérre nézett, elég lett volna kihajolni a magas, nagy műtermek ablakán, hogy az ember kétségbeesésében kiüvöltse, hogy történjen már itt is valami, a lány pedig csodálattal nézte a kis csoportot a távolból, ahogy elszántan halad át a főtéren, előkotorta csúnya, lila keretes szemüvegét, amit szégyellt, de szebbet nem lehetett kapni, és ahogy így szemügyre vette őket, feltűnt, hogy nem olyan tudatosan vagy szervezetten, mint a rádió szerint a temesváriak, de azért jókedvűen skandálták a frissen kitalált saját jelszavakat, haladtak a főtéren át, a sarki könyvesbolt fele tartottak már, és szemben, a Continental előtt, a Jókai utca végét mozdulatlan katonák zárták le, sem rangjelzésük, sem osztaghoz való tartozásuk jelét nem lehetett látni rajtuk – az egyetemista lány is járt katonai kiképzésre, pontosan tudta, hogy néz ki egy rendes katona, de ezek csak vastag, jeltelen posztóköpenyt viseltek –, s a diákok ugyanazokat a jelszavakat skandálták, amelyeket a lány elmaradt fellépése után aztán másnap, az átvirrasztott, lövöldözős éjszaka után mindenkivel együtt olyan összhangban kiáltott-énekelt az utcán, órákon át, menetelve a városban, mintha hónapokig vagy évekig próbálták volna, mert tényleg évekig próbáltak némán, s a jelszavak eleinte csak a Sinistruról szóltak – a félfülű arcképét a Deák Ferenc utcai Utunk szerkesztőségből a bajuszos magyar író dobta ki az utcára –, róla, akit egyébként apa valamikor a hatvanas évek elején lelökhetett volna a vonatról, és akkor nincs ez az egész, mondogatta a papa bánatosan, mert a papa meséje szerint tömött vonaton utaztak együtt Bukarestbe, fürtökben lógtak az emberek, az pedig mögötte kapaszkodott, s a kislány gyerekkorában úgy képzelte, mintha filmjelenetet nézne: a papa sötét napszemüvegben elegánsan lóg a vonatlépcsőn, szőke, vastag szálú, hullámos haja lobog a szélben, hosszú, kigombolt, porszínű lódene is, jobb kezében füstölgő pipa, baljával kapaszkodik, mögötte pedig a tömzsi, köpcös gnóm, démoni vigyorával, a vonat pedig egyre gyorsul, és akkor a papa megcselekszi, amit kell, mert ez az ő küldetése: könnyű mosollyal az arcán egy határozott könyökrándítással lelöki, és a papa ezzel a távolba révedő, komoly tekintetével válik hőssé, és majd így jelenik meg a filmeken, mint igazi apa, aki megmentette gyermekeit és egy egész országot a gonosz karmai közül, de ha apának sikerült volna lelöknie, akkor persze nem lett volna se vámpír, se film, és a papa sem válik hőssé, hanem csak egy alattomos gyilkos marad, aki aztán ülhet a szamosfalvi börtönben, de a papa a vonatozás után még tizenhét évig kesergett az elmulasztott alkalom fölött, Tudhattam volna, éreztem, hogy ez lesz, suttogta maga elé, tele önváddal, mint az alkoholisták, Ugyan, Janó, intette le a nagypapa, de aznap, december 21-én csípős hideg volt, szikrázott a nap, reggel a nővérével együtt sikerült meggyőzniük a mamát, hogy menjenek ki mind az utcára, mert akkorra már abbamaradt az éjszakai fegyverropogás, és kialvatlanul szaladtak le a Kövespadon, kávét sem ittak, sokan siettek valahova, a főtér irányába, a Budai Nagy Antal utcán csatlakoztak a tüntetőkhöz, felmentek a főtérre, aztán le a piacig, majd a Dohány utca felé vették útjukat, a nagymama biztosan az ablakban állt egész idő alatt, állt és bámulta, ahogy hömpölyög a szűk Dohány utcán, úgy állt ott 1918-ban (akkor még Vásárhelyen), amikor még kislány volt és nem értett semmit, meg ’40-ben, amikor fehér szegfűvel integetett (már itt, az Apponyi utcában), meg ’44 május elején éjjel, amikor nagy csomagokat cipelő embereket tereltek a téglagyári gettóba, meg most is, ’89 decemberében, és hallgatta, hogy a tömeg skandálja, hogy le a vámpírral meg a diktatúrájával meg a feleségével meg az egész büdös bagázzsal, ahogy nagymama mondta, bámult ki az ablakon a többi öreg szomszéddal együtt, akiknek már nem volt erejük kimenni az utcára: ott állt kirúzsozva Buba néni és a vaksi Pötyi néni és a nyálas ajkú Dudus bácsi, aki a kislányokat puszilgatta, és a félelmetes Mózes néni, aki injekciókkal szurkálta az utca gyerekeit, de egyszer csak a tömegben kipirultan menetelő első éves egyetemista, aki most már egyáltalán nem bánta, hogy elmaradt a szólója, úgy érezte, hogy beléhasítanak, hogy becsapták, hogy nem erről volt szó, mert a skandáló tömeg a zenemű új tételébe kezdett, még az előbbinél is molto vivace teli torokból ordítani kezdte, hogy: Le a kommunizmussal! Jos comunismul!, a mama pedig szórakozottan, oda sem figyelve ismételte, a lány pedig úgy érezte, hogy nem ezért jöttek, egyáltalán nem is ez a cél, halljátok, hanem azért, hogy bevégezzék azt, ami a papának akkor nem sikerült: lelökni végre a vámpírt a robogó vonatról, de ez az új fordulat egyáltalán eszébe sem jutott mint lehetőség, tizennyolc éve alatt egyetlen egyszer sem jutott eszébe, hogy talán ezt kellene kiáltani, és van-e másik világ, és ha van, milyen az, de a mama sem tudhatta, talán a papát, a papát kellett volna megkérdezni, elvégre ő ezt tanította valaha: tudományos szocializmust és marxista filozófiát, de őt már nem lehet, de hát milyen más világ van egyáltalán?, Pesten is ez van, nem?, öt éve jártak ott utoljára, az utcákon édes benzinszag volt, friss zsemleillat és bolti kakaó, a nagybácsi hetedik emeleti paneljében, a blokkban, ahogy ott mondták, télen is, a lépcsőházban, olyan meleg, hogy a kövér Marika néni egy szál műanyag pendelyben járt otthon, és egyszerűen mindig volt melegvíz, mindig, akár az egész napot a fürdőkádban tölthette volna, ha belefér, mert annyira kicsi kádjuk volt, és lehetett nagyon haladó filmeket látni, az Egymásra nézve – a nagymama eltakarta a kamasz lány szemét a moziban –, és volt Hobó-koncert meg farmer és kávé és rengeteg jó könyv meg felvágott és disznóhús, amennyit akarsz!, és tampon és Postinor a mamának, és szilveszterkor az egész város egy nagy édes benzinszagú buli volt, úsztak a benzinben meg a pezsgőben, és volt divat is, ami otthon soha, mert itt a boltokban csak iskolai egyenruhát vásárolhattak, a többit nagymama varrta, és ott mindig volt áram meg fűtés meg melegvíz is, és akkor a lány hirtelen oldalra nézett, a mama akkor már kipirosodott arccal kiáltotta, a nővére is, ahogy a torkán kifért, és a lány is skandálta már, mint aki a padtársától puskázik, mert nem tanulta meg a leckét, mély, bársonyos fiús hangján, amit annyi időbe került megszeretnie, teli tüdőből, együtt a kórussal, hogy: Ha-ha-hazegmorbesirmizmor hanukát-há-ámizbeah, pontosabban, hogy: Jos communismul!, bár azt a másvilágot azon az enyhe, egyre melegebb, végül szinte tavaszi decemberi délelőttön, vászonborítású szürke személyazonosságija szerint már fél éve felnőtt emberként nem sikerült még csak el sem képzelnie, holott alig fél éve, érettsége bizonyítékaként eredeti és dicséretben részesült dolgozatot írt Pán istenről, aki azt üzente az athéniaknak, természetesen azt, hogy segítség nélkül is kezdjék el a csatát, higgyenek őbenne, hiszen eddig is segítette őket, és hogy mindenképpen, de mindenképpen győzni fognak, bár az akkor már fél éve egyetemista és magát felnőttnek képzelő lány sem a görög üzenetet, sem a héber dalt vagy a román jelszavakat egyáltalán nem is értette.
