L.-t és L.-t a macskák iránti szenvedély mint valami láthatatlan köldökzsinór kötötte össze: életre szóló összetartozás, titkos, szinte beteges szövetség, már-már kóros sejtburjánzás, amely egyetlen, Jozefin nevű sejtből, a Patak utcában a Rio filmszínházban talált kis sötétszürke macskából indult ki, 1938-ban, amikor egy matiné előadáson L. a Kékszakáll nyolcadik felesége című film elején, amikor a férfi főszereplő éppen pizsamát vásárol magának egy áruházban, megkérte a mellette ülő, majdani L. édesanyjának kezét, mire ő gondolkodás nélkül, összepréselt ajakkal, rajzolnivalóan szép profiljának tudatában mereven előrenézve határozottan bólintott, de a férfipizsama filmbéli látványától legalább annyira zavarban volt, mint a lánykéréstől, s a pizsama, Gary Cooper, a Kékszakállú meg Laci és a két lánykérés, a filmen és a moziteremben össze is keveredett benne, Klári aztán kifele menet, a mozi kert felőli párnás bőrajtaja mögött meghallotta a kétségbeesett nyivákolást, és lehajolt a Rio mozi és Josefin Baker nyomán elkeresztelt majdani éneklő Jozefinért, az ölébe vette és vitte, csak hogy ne kelljen Lacira néznie, s ez a Jozefin aztán elutazott lánykérőbe Vásárhelyre, majd Parajdra bemutatkozni a szülőknek, Szovátára egy eljegyzési üdülésre, onnan a tengerre, Constancára, aztán megint haza, egy évvel később már Ocnele Marén a sóbánya irodájában, a mérnök úr asztalán dorombolt egy banklámpa alatt, két mellső lábát maga alá hajlítva, Csicseket csinál – mondta Laci, a macska pedig nagy hasával már alig tudott felugrani a zöld lámpa alá melegedni, rövidesen tehát megszületett az első sorozat, amit csak nagy üggyel-bajjal sikerült elajándékozni a környékbeli román kollégáknak meg a falusi parasztoknak, akik a macskát haszontalan állatnak tartották, de a következő Ocnele Mare-i alomból Laci megtartott egy korom fekete kandúrt, mert a régi házuk – az új még nem készült el – tele volt egérrel, és ez a Lajos, pontosabban I. Lajos közvetlenül az ősanyaként tisztelt Jozefin alá került fel a négyrét hajtott, Klári egykori vastag rajzlapján készülő családfára, amelyet Laci 1960 februárjában készített Lilike tizennyolcadik születésnapjára, lányára a macskák, unokáira a családfák iránti rajongást örökítve: az akkori Mercédesz és negyedik Samuka felmenőinek pontos eredetével, Hogy tudjuk, honnan származunk, mondta Laci, és átnyújtotta az alkotást, az egyenesági leszármazottakkal és az „oldalról” érkezettekkel, akik a háztetőn át, a padláson keresztül, a spájszajtón vágott macskalyukon egy szép nap reggelén nyávogva megjelentek, mint jövendőbeli feleségek és férjek, és a macskák igazságos államában máris egyenlő jogokat szereztek, hogy sűrű egymásutánba nemzzék egyszínű, csíkos, foltos, pettyes, sőt a nemesi leszármazás szabályainak ellentmondva egyenesen fajtiszta utódaikat, vagy egyszerűen csak besétáltak az udvar felől a nyitott konyhaajtón, és elnyújtott miákolással bejelentették, hogy megjöttek és éhesek: onnantól mindannyian a családhoz tartoztak, felkerültek Laci apró, dőlt betűs genealógiájára, Klári meg nem győzte széthordani a kismacskákat, de Laci éber szemmel vigyázott arra, hogy a láng ne aludjon ki: a szép- vagy üknagymama Jozefin utóda – különösen ha tiszta szürke, úgynevezett kékszürke volt, amely nevet azért kapta, mert a rövid, tömött, acélszürke szőr alatt a bőr kékes árnyalatúnak tűnt, és a szeme zölden villogott, mint a nagy ősé – egy ilyen utód mindig maradjon a házban, a kékszürkéket aztán Laci és Lili úgy tisztelte, mint egy felsőbbrendű lényt, egyiptomi istenséget, kékvérű arisztokratát, akinek külön finomság járt – csirkemáj vagy szív, rágcsálni való zúza, vagy egyenesen Laci kedvence, a püspökfalat –, a vetett ágyból sem verték ki őket, a bútordarabnyi, meleg tetejű, lámpás Philips rádión is összecsombolyodhattak délutánonként szundítani, melegedni, lett is ilyen nevű cica: Csombi, Gyökkönt, mondta ilyenkor Laci a macskaszakszót és hosszan bámulta kedvencét, s a családfára a nevek alá évszámokat is odaírt, már ha emlékezett rá, de segítségére volt a nagy, gyökérfából készült lakkozott doboz és benne a fényképek hátára írt emlékeztető: Lilike és Samuka, 4 éves (mármint Samuka), Klári Baltival és Szürivel, Édesanya Petymeggel és egy macskával, aki tegnap érkezett (gyerekírással alatta: „Kormika”), Édesanya díszmagyarban, Árpival az ölében (aki rövidesen tragikusan meghalt, eltaposta egy lovascsendőr), Lili születésnapja, a vendégek kezében: Szüri és az öt kismacskája (elajándékoztuk: Gizi néni, Édesanya, Janó, és a dési tejgyár éjjeliőre, valamint egy kereszt), Laci és Lilike Ananchitával (a képet Klári készítette Laci féltett Voigtlanderével, de Ananchita bemozdult, és a fényképen úgy nézett ki, mintha két feje lenne), végül pedig a legutolsó fénykép ’59 karácsonyáról: kis karácsonyfa a hóban fekete díszekkel, amikor Laci és Lili közös ajándékot készített a „piszukáknak”, Samukának és Mercikének, ennek a beste bulandrának, aki minden évben kétszer lebubázik nekünk, mondta büszkén Laci (aki a szavakat a román sóvidékről hozta magával, a nagy román színésznő, Lucia Sturza Bulandra nevéből): 1959 kemény decemberében Laci és Lili egy igazi macskakarácsonyfát készített, léppel és májjal feldíszítve, az ínyencségeket cérnával kötötték fel a fára – Összemángáltátok az egész előszobát, dohogott Klári, na most mossátok is fel –, és meglepetésként a bejárati ajtóval szemben helyezték el a gruppban, de mire Samu és Merci este megjelent, a lép csonttá fagyott, és Krisztus születését a macskák másnap sem voltak hajlandók megünnepelni, még szenteste elmenekültek, amikor Laci, Klári és Lili gyújtogatni kezdte a fát meg a csillagszórókat, két napig elő sem kerültek, csak harmadnap, amikor a háziak elmentek Gizi néniékhez látogatóba, körbeszaglászták a benti fát, alulról pofozni kezdték a gömböket meg a habcsókkarikákat, aztán le akarták rángatni az angyalhajakat, amikor a plafonig érő fa nagy robajjal oldalra dőlt, de a kis lépes fenyőfa még két napig büdösödött érintetlenül az előszobában, Meg se büzülték a fátokat, mondta elégedetten Klári, és leszedte róla „ezt a disznóságot, amit csináltatok, ennyi lépet elprédálni!”, a fát meg eltüzelte, de Izabella meg Ludmilla és a lassan cseperedő unokák korában, akik szerették a macskákat gyámbászni, már ritkaságnak számított a lép, Laci külön kapcsolatokat épített a vendéglősökkel, konyhásokkal, mosogató- és felszolgálónőkkel, hogy a macskákat és később a Janótól maradt kutyát etetni tudja, szappant, harisnyát vitt nekik (amit Lili szerezett, de az ő pozíciójában mégsem házalhatott vendéglőkben a csubukjaival), fél üveg pálinkát, egy kosár besztercei szilvát vagy meggyet a Kányafő úti kertből, amiért Klári haragudott, Bezzeg a fosókaszilvát hazahozod, az bezzeg nem kell a román cácáidnak! – jegyezte meg, és a szomszédok is mondogatták, hogy minek kell ilyenkor macskákat tartani?, de Lili és Laci most is egymás szövetségesei maradtak: Lili szerezte az ismerősöket és az úgynevezett ajándékokat, amelyek szabályos csereáruként szolgáltak, az addigra már nyugdíjas Laci pedig minden másod-harmadnap felült az ócska női biciklijére és elindult körútjára, a főtérre, aztán a negyedekbe, a vendéglők, olcsó étkezdék hátsó bejáratánál féltett biciklije mellett állva alázatosan várakozott – kisebbik unokája gyakran látta a Viktória mozi kijáratával szemközt az étteremnél, de nem szólította meg, szégyellte a hátsó ajtónál kolduló nagyapját –, Laci meg csak várakozott, amíg a konyha debella úrnői be nem szólították, vagy egyszerűen csak némán kiadták az ismeretlen tartalmú zacskót és bevették a csereárut, Laci addig egymásba dugott szipkáiból szívta a cigarettát és mozdulatlanul várt, mint aki tudatában van bűnös és mára teljesen időszerűtlen, de még most is bénító szenvedélyének a macskák iránt, tehetetlenül szolgálja saját rajongását, s már maga is úgy gondolta, hogy megérdemli az utcán várakozás megaláztatását, aztán hajlongva megköszönte az értékes tartalmú zacskót, halkan elmondta volna, ha értik, Isten fizesse meg, adjon érte ezer annyit, aztán meghozta a lépet, tüdőt, csirkeaprólékot, egyszer még békacombot is, mert mindent elfogadott, ami nyers hús volt, még a faggyút is, amiből Nagyanya szürke mosószappant főzött, a szaga utálatos volt, vagy mindenki nagy örömére velőscsontokat kapott, amit az éttermek rendszerint kidobtak, mert a románok nem ismerték, a macskák kedvence ekkoriban már a tacîm, a csirkefej meg -láb volt, ahogy mondták: kaparó, amit néha egy vagy másfél kilós csomagban lehetett venni, bár a kaparókért komoly verseny folyt a gyerekek és a macskák közt, a két unoka imádta szopogatni a húslevesben főtt csirkelábat, csak Klári nem volt hajlandó kaparóból levest főzni, mint ahogy az alig húsz dekás, fagyott, érthetetlen módon liláskék színben játszó csirkéket sem készítette el, amit néha párban adtak jegyre – a kis véraláfutásos galambokat Petreuşi fivéreknek nevezte a népnyelv, két vidám, egészségtől kicsattanó, napbarnított máramarosi népdalénekes, a curáj zene ismert alakjai után, akik mindig vasárnap délben, ebédtájt tűntek fel a tévében –, Edd meg te a macskáiddal, mondta Klári dühösen, és bevágta a hűtőbe a macskapolcra a Petreuşi fivéreket, egyszer aztán Lili füstölt disznókörömmel próbálkozott, amit Adidasnak neveztek, mert párban adták: leperzselte, megfőzte leveszöldséggel és kirakta az erkélyre hűlni, másnap reggelre szép, rezegő kocsonya lett belőle, a gyerekek mustárral ették, de a macskák a közelébe sem mentek, a széles fejű, vastag farkú Izabella, a sárga pettyes tarkateknőc és a kecses Ludmilla estére már keservesen siránkoztak és szemrehányóan szagolgatták üres tányérjukat, mert bundás barátaink, Jozefin és Jucika utódai, szemtelenül közönyösek maradtak az idővel és a megváltozott szokásokkal szemben, makacs természetük nem engedte, hogy bármilyen megértést tanúsítsanak a fridzsider tartalma iránt és áttérjenek a krumplira, kenyeret rágcsáljanak vagy spenótot lefetyeljenek, még ha meg is tejfölözték volna nekik, s a két tömbházi lánymacska másnapra titokban lerágta az aszparáguszt, Lili pedig tehetetlenül sírva fakadt, mert a gyerekei mindent megettek, de a macskákat nem lehetett jobb belátásra téríteni, és már nem merte elküldeni a boltba a kisebbik lányt egy utolsó kétségbeesett kísérletre – Kandúrbandi, szólt neki olykor énekelve, kérlelően elnyújtva a szóvéget, és a gyerek tudta, hogy macskaétel-vadászatra kéne menni –, a lány még kamaszkorában is szenvedélyesen szeretett boltba járni, ami számára felért egy kincskereséssel, tudott sorban állni és szerezni, meglepetésekkel hazatérni: tojást, felvágottat vagy egy csomag rózsaszín taneszlis kávékeveréket, vagy legalább friss kenyeret hozott, de Lili már nem akart ekkora terhet mérni a kamasz gyerekére, hanem maga indult a boltba, a kisebbik lány végül csak utánaszaladt, Lili megállt a hosszú, sötét, részlegekre osztott, rosszul világított bolt elején, a húspultnál, ahol senki sem volt, kicsit várt, aztán megkopogtatta a pultot, erre megjelent egy férfi és kérdőn nézett rá, hogy ugyan mit akarhat ott vásárló, ahol nincs áru, mire Lili szigorú mozdulattal rámutatott a pultban lévő egyetlen eladó termékre, a fagyott óceáni haltömbre, amire árat sem írtak, mert a mellette álló kamasz lány emlékezete szerint soha senki nem vett még belőle, és szárazon közölte az eladóval, hogy Un kil (Egy kilót), mire a férfi felemelte a hatalmas bárdot és lesújtott a tömbre, a halak szétugráltak, mint amikor a friss fogást kiemelik a tengerből, s a hálóból a bárkába borítják a csillogó árut, Ludmi és Bella pedig rávetették magukat a csípős halszagot árasztó, darabokra vágott, a sok ki-be fagyasztástól (minthogy rendszeresen kapcsolták ki az áramot) már romlott heringekre, amihez aztán külön lapítót és macskahalkést kellett befogni, mert Lili saját macskái: Ludmi és Bella, meg a Lacié: Jucika és Zsiga egyre csak ropogtatták a csirkefejeket meg lábakat, a Petreuşi fivérek liláskék darabjait, végül a nyolclejes, átható szagú, sötétvörös levet eresztő halakat, mert addigra ők, Ludmi, Bella, Jucika és Zsiga lettek a megálmodott mintapolgárok, a legjobb vásárlók, akik pontosan azt vették és ették, amit a boltban adtak, mintha egyenesen nekik tartották volna fenn a város összes húsüzletét, mert a világ, vallotta a két kékszemű, a közös és bűnös macskaszenvedélyüket legyűrni képtelen apa és lánya, mindig e puha és önfejű, büszke húsevő népek körül forgott, akiken végül nem fogott ki semmilyen idő.
