Klári csak egy régi, 1938-as újságot talált, arról olvasta le a szerkesztőség címét, mert fel akart adni egy apróhirdetést: Piaţa Unirii 1, betűzte, a szerkesztőségi cím, a leveleket pedig a Calea Moţilorba kell címezni, melyik lehet az a Piaţa Unirii, tűnődött, a másik a Mócok útja, hát persze!, a Monostori út, de neki nem az kell, hanem a szerkesztőség: Cluj, Piaţa Unirii 1, írta az Ellenzék fejléce alatt apró betűvel, s ahogy a Laci által gyűjtött kupacban mélyebbre lapozott, csak most vette észre, hogy az 1939-es Brassói Lapok-on is Braşov, strada Zizin szerepel, persze, jutott hirtelen eszébe, az Egyetem tér lehet az az Unirii, ahol a könyvtár is van, ott kell lennie a lapszerkesztőségnek, ha még nem költözött el, és tovább forgatta az újság fejlécére gondosan ráragasztott, kivágott cikket: „Visszahelyezték állásába az államnyelv hiányos ismerete miatt elbocsátott főmérnököt”, és rövid hír következett Tellman Oszkár esetéről, Laci egyetemi évfolyamtársáról, aki náluk is megfordult egy születésnapon, és aki másfél évig perelte a tordai üveggyárat, az ügyvédje végül komoly kártérítést harcolt ki neki, Laci pedig az újságot lobogtatva magyarázta Klárinak, hogy látod, tudni kell románul, egyébként én sem kaphattam volna meg az ocniţai sóbányában a beosztott mérnöki posztot, mehettem volna reklámálni, mondogatta, mert ott aztán tényleg ő volt az egyedüli magyar, mert a román vidéken elnyert állással az apjának akarta bizonyítani, hogy ő nemcsak a kemény papa szárnyai alatt, a parajdi sóbányában állja meg a helyét, ahol örökké csak a „vezérigazgató úr” fia marad, hanem a nagy, Ocnele Mari bányáknál a román vidéken is, ezzel az Oszkárral azért más baj is volt, mondta halkan Klári, de Laci leintette: Képzelődsz, de amikor Klári ’41-ben feladja a hirdetését, „Wirth gyártmányú, rövid, kereszthúros zongora eladó, cím: Apponyi út 36, Linzmayer ház, Kühnné”, a szerkesztőségben azt tanácsolják, hogy inkább írja azt, hogy „cím a kiadóban”, nehogy kirabolják, meg ezek a nevek sem hangzanak olyan jól a magyar vásárlók számára, előnyösebb azt írnia, hogy „keresztény nőtől”, mire Klári elgondolkodott a javaslaton, megkérdezte, hogy akkor mennyi is szavanként az apróhirdetés, aztán sajnálkozva mondta, hogy inkább megspórolná ezt a két szót meg a 3 fillért, amibe kerül, másnap pedig megveszi az Ellenzék 1941. május 18-i számát, hogy megjelent-e a hirdetése, de a harmadik oldalon, ahol a város közérdekű híreit hozzák, kiderül, hogy újratárgyalták Tellman Oszkár zsidó mérnök ügyét, aki összejátszott a zsidó ügyvédekkel meg a zsidó- és románbérenc bírósággal, Tellman kártérítési igényét semmisnek nyilvánították, súlyos bírságot szabtak ki rá, és felfüggesztették állásából, és Klári sietősen lapoz az utolsó előtti oldalra, egyik felén az új Magyar bolthálózat terjedelmes, keretes hirdetését olvassa, jobb felén az apróhirdetés több hasábja közt keresni kezdi a sajátját: „Kabát sovány férfira eladó”, „Bármilyen ügyet elintézek Bukarestben”, „Kenyér- és lisztjegyeket elvesztettem a Fellegvár úton, Goldstein és Friedman névre kiállítva”, „Pénzt szeretnék rokonaimnak küldeni Brassóba, Kvárt kifizetem illető személynek pengőben, ott átadják lejben”, „Villanyondolálást vállal özv. Tompáné, Mussolini út 12.”, „Eltűnt egy hónappal előtte Vajda Ágoston elmebeteg 20 éves fiú – Aggódó édesanyja”, „Örökbe adnám egészséges, 6 hónapos kisfiamat árvaság miatt, szerető szülőnek. Érdeklődni Kvárt, Kővári L. u. 28 alatt”, és a várandós Klári kezében megremeg az újság, Lacijáról ő sem hallott több hónapja, „Nem árja családban elegáns lakásban elhelyezkedhet úrinő, úrilány vagy diáklány, cím a kiadóban”, „Horthy- és Bocskay-sapkák készen kaphatók a Fortuna kalapszalonban”, „Magyar Zsidó Törvények beszerezhetők dr. Mandel fordítóirodában, Unió utca 24 szám”, mire Klárinak eszébe jut, hogy éppen a Mandel irodájába küldték őt is, hogy papírokat csináltasson, de Klári csak egyre halogatja az állampolgársági kérvényét, a „magyar fajú volt román alattvalók” ugyanis állampolgárságért „optálhatnak”, amennyiben megfelelő papírokkal rendelkeztek, Ki fognak rakni a kórházból, ha nincsenek rendben a papírjaid, meglátod, mondja Salamon Irén, a gyerekgyógyász, és Klári egyre csak vár, „Amikor megmozdul, aznap megyek el, Fazekas doktornő is azt mondta, ha megmozdul, megmarad”, dönti el, és már a szülei is megküldték a keresztlevelét, a nyomtatványt is beszerezte, Mellékelni kell, mondja szárazon az ügyintéző a városházán, születési és házassági anyakönyvi kivonatot, amennyiben román nyelvű, akkor fordításban – a Mandel fordítóirodát javaslom, Unió utca 24. –, keresztlevelet, szülők születési anyakönyvi kivonatát és az ő keresztlevelüket, három hónapnál nem régebbi lakcím- és jövedelemigazolást, illetékbélyeget, a jövedelemigazolást is a szülők küldték meg Vásárhelyről, közjegyző előtt nyilatkozták, hogy eltartják férjezett lányukat, És a férje? – kérdezi következő alkalommal egy másik ügyintéző, mire Klári mondja, hogy Romániában dolgozik, és, de ezt jobb volna elhallgatni, hogy nem hallott róla már hónapok óta, Nem lesz egyszerű, csóválta a fejét az egyenruhás férfi, S a keresztlevele, kérem, mikori?, forgatta a friss papírt, Mikor tetszett kikeresztelkedni?, mire Klári dühösen válaszolja, hogy az eredeti elveszett a költözésben, ezért kellett másolatot kérnie Segesvárról, Tessék mondani, lapozgatott a férfi ráérős közönnyel, honnan jön ez a Soket név?, mire Klári zavartan motyogja, hogy Nem tudjuk, kérem, édesapám sem tudja, – Látom a testvérét még Schocketnek írták, – Igen, mondja Klári készségesen, Segesvárt a szászok írták be a nevét, de édesapa és id. dr. Soket Károly, a nagyapám, Petrozsény királyi körzeti orvos is így írta a nevét, el tudom hozatni az orvosi diplomáját, mire az ügyintéző lassan felemelte a fejét: Petrozsény most Románia, nem?, és Klárinak hirtelen eszébe jut édesapa és édesanya levelezése 1905-ből, még házasság előttről, amikor a papát Segesvárra helyezték pénzügyi ellenőrnek, a kacskaringós betűkkel írt, hosszúkásra hajtogatott levelek, amelyeket sokáig nem akaródzott elolvasnia, véletlenül kerültek hozzá egy bőröndben: édesapa azt írja, hogy Segesvárt csupa „undorító szász pofát” látni a köves utcákon, ahol az ember egy hónap alatt egy cipőt is elnyű, olyan rosszak, meg csupa „szász vartyogást” hallani, amiből ő semmit sem ért, de Klárikát az apa édesanyja tiltakozása ellenére szász elemibe íratja, mert szerinte szigorúbb is meg jobb is, Na jó, legyintett fáradtan a szürke arcú férfi, én Szolnokról kerültem ide, az adórendőrségen dolgoztam, én ezt az egészet nem értem, kérném szépen a születési anyakönyvi kivonatot, mire Klári átnyújtja az előtte lévő kupacból a Mandel iroda nemzeti színű zsinórral összefűzött, géppel írt fordítását meg a román eredetit, Kérem szépen, nézett fel a férfi a papírból, ez a fordítás nem az eredeti alapján készült, maga nem 1919-ben született, hanem 1909-ben, Én az eredetit kérném, mire Klári mondta, hogy a magyar nyelvű eredetit elvették ’19-ben, amikor szintén honosítottak, vagy, tétovázik, aztán kijavítja: kicserélték az iratokat, Csak eredeti alapján tud optálni, szögezi le a férfi, és összecsukja az előtte lévő sokoldalas kérelmet, A magyar állampolgárság felvétele nem kötelező, a törvény nem írja elő, mondja hivatalos hangon tájékoztatólag, és gondosan összekötözi Klári japán tavirózsákkal saját kezűleg díszített papírmappáját, Nem is lehet itt maguknál a nevek alapján eligazodni, magát végül is hogy hívják?, azaz: Doamnă dragă, dar pîn-la urmă, cum vă cheamă? – kérdezte ugyanazt egy másik ügyintéző ugyanabban az épületben ’45 szeptemberében, amikor újból papírokat intéznek, de Klári most végképp nem érti, hogy mit kérdeznek, Laci hadarva fordít: Azt kérdezi, hogy végül is hogy hívnak, mert a keresztlevelében Klára Gizella szerepel (a keresztlevelet most nem kérik), az anyakönyvi kivonatában pedig Clarisa, Originalul, vă rog (amit úgy ejtett: „Oarizsinálul”, mert Laci szerint az ügyintéző egy oltyán paraszt), azazhogy ő is az eredetit kéri, mire Klári mondja, hogy az eredetit elvették, Laci pedig fordítja Klári türelmesen, tagoltan ejtett mondatait: hogy neki csak az 1909-ből való magyar nyelvű eredeti 1919-ből származó román fordításának a magyar fordítása van meg 1941-ből, és közben egy boríték hátára, amit a táskájából kap elő, felírja az évszámokat és rajzolni kezdi, hogy „E” mint eredeti, „F” mint fordítás, közéjük kis nyilacskákat illesztett: E → F → F, és közben hegyes ceruzájával kopogtat, hogy az eggyel korábbit mindig elvették, amije van, az tehát egy magyar nyelvű fordítás, amely egy magyar nyelvű eredetiről készült, ami nincs meg, mert közben volt egy román fordítás, ami szintén nincs meg, tehát a fordítást kell eredetinek tekinteni, látja, Aşa o prostie n-am mai auzit, doamnă, vă bateţi joc de organe? (Ekkora marhaságot nem is hallottam még, asszonyom, maga gúnyolódik a szervekkel?), de Laci már nem is fordít, hanem rögtön válaszol, jaj, dehogy, félreértette, Asszonyom, folytatja aztán a csendőr és visszatolja az iratokat Klárinak, és domborodó hasa felé bök, mert Klári már nem is tudja behúzni a székét az asztal mellé, ha nem hoz tiszta papírokat, hontalan gyermeket fog szülni. Mi a magyar fajú román alattvalóknak adunk állampolgárságot. Ha maguk szászok, én nem tudok mit csinálni, Klári pedig az asztal alatt kinyitja a táskáját, a borítékból, amelyben apósa küldött egy fényképet, amin a sóbánya VII. bejáratánál az igazgatósági tagokkal meg a munkásokkal állnak feszesen, a képen pedig a felirat, hogy „Parajd visszatért, 1940”, kiveszi a levelezőlapot, a borítékba pénzt próbál gyömöszölni, de a férfi feláll, mint aki befejezte mondandóját, Ne fáradjon. Azt tanácsolom, hogy menjen el a zsidó Mandelhez, és sürgősen tisztázzák a papírokat, hozza ide az eredetiket, és mi szó nélkül kicseréljük magának, és kifele menet Klári kezében marad a fénykép, „Inkább Laci tért volna vissza”, gondolja könnyezve, de négy év múlva Laci és Klári mosolyogva ülnek egymást mellett a hivatalban, mert Lacit már felvették a dési tejgyárba, ezután mindennap navétázni fog: Kedves Édesapa! Köszönöm, hogy megint próbálsz rajtunk segíteni, és a parajdi megüresedett titkári állást nekem ajánlod fel, de a dési tejgyárban…, tehát már csak a papírjait kell bevinnie a tej- vagy vajgyárba, hol így, hol úgy emlegetik, mindenesetre az Apponyi utca – amíg Linzmayeréktől meg Vályiéktól el nem veszik a házakat, ott laknak – összes macskája gyorsan kigömbölyödik Laci mindennapos szállítmányától, Lilikének megvan az eredetije, örül meg hirtelen Klári, és már nyújtja is oda a hároméves gyerek papírját, Póftic, ennyit ő is tud: Tessék, Klári boldog, hogy legalább egyikőjüknek lesznek iratai, a gyerek rendben lesz, Na, szerusz! – súgja Laci halkan, azt se látjuk többet, mire az izzadó férfi dühösen a fal fele mutat, ahol két kis fémtábla lóg egymás alatt: Timp de convorbire: 3 minute, meg hogy: Vorbiţi romîneşte! (Beszélgetési idő: 3 perc; Beszéljenek románul!), a férfi pedig lustán lapozgatja a piros-sárga-kék nemzeti színű szalaggal összefűzött fordításokat, Kühnék egyre vaskosabb iratkötegét, Nu ştiu ce să fac cu voi, csóválja a fejét (Nem tudom mit csináljak veletek), faceţi-vă hîrtii ca lumea (csináljatok rendes papírokat), mergeţi la juriştii de pe strada (menjetek el a közjegyzőhöz az… utcába), és fiókjában keresni kezdi a címet, Da (Igen), acolo lîngă magazinul Herbak (a Herbák János-féle cipő üzlet mellett), acuma nu ştiu cum se numeşte, (most nem tudom, hogy hívják), Laci végig fordít, Mandel? – kérdezi Klári, Da, aia e (Igen, az az), és végül egyedül Lilike kérelmét vették be, De Laci, mások hogy csinálják? – kérdezi Klári már kint az utcán – Hiszen mindenkinek elvették az eredetijét, és amikor kilépnek a városháza hűvös épületéből, Laci benyúl az ingzsebébe, előhúz egy négyrét hajtott, kézzel írott papírt, amit Klári még sohasem látott: Kühn László Elemér eredeti születési anyakönyvi kivonata, amit „Deésaknán” állítottak ki 1910. június 21-én, Laci szélesen vigyorog, nagy fehér fogai csillognak a sovány barna arcban: Soha nem adom be az eredetit, érted, az eredetit soha nem adja be az ember, azt kell mondani, hogy elveszett, hogy elvették a románok vagy a magyarok vagy a hottentották, leégett a házunkkal bombázáskor, Klári fiam, értsd meg, az eredeti nem adjuk oda senkinek, fel sem mutatjuk soha, rendőrnek se, elmegyünk Mandelhez, és adunk egy nyilatkozatot, hogy az eredeti nincs meg és kész, mert az eredetit, még ha a román király visszajön és ő személyesen kéri, akkor sem adjuk oda, érted, – De akkor – kérdezi Klári tágra meredt szemmel –, mire van ez a papír, ha soha nem mutatjuk fel?, Laci meg rágyújt és ráérősen fejti ki: Hogy mindig legyen egy eredeti példányunk, érted? – De mire?, erősködik Klári, Mire legyen eredeti, ha most úgyis csináltatunk egy közjegyzői nyilatkozatot annál a rabló Mandelnél, hogy elveszett? Te, hogy az a Mandel mit összekereshetett, annak az irodája már ’18 után megvolt, és így mennek lefele a Magyar utcán, Laci hosszú okfejtésbe bonyolódik, hogy bármikor jöhet egy új rendszer, és fogja kérni az eredetit, és akkor kelleni fog, de akkor sem mutatjuk fel, de Klári tovább erősködik, hogy ha egy papírt nem mutatnak soha fel, akkor annak az égegyadta világon semmi értelme, Laci megáll a főtér közepén, összecsippenti három ujját, és magyarázni kezdi, mint egy gyereknek, hogy ha egyszer felmutatják, akkor, értse már meg, elveszik, és soha nem lehet tudni, hogy mi jön, Klári megvonja a vállát, hogy neki aztán igazán édes mindegy, hogy mi jön, eddig se tőle kérdezték, és a papírokat meg úgyis elveszik, egy csomó utánajárás meg pénz, amíg új fordításokat csináltatnak és még akkor is szemtelenkednek, hogy nincs meg az eredeti, igazuk van a cigányoknak, mert azok semmilyen papírt sem csináltatnak, csak gondolnak egyet és költöznek, vagy átmennek a határon, azt se tudják, hogy melyik országban vannak, de a főtér sarkára érve már mindketten belenyugodtak a kétféle igazság feloldhatatlan ellentmondásába, befordultak az Unió utcába, Mandel irodája felé, ahol már hosszú sor kígyózott, kilógott a Ion Raţiunak frissen átnevezett, korábbi Kötő utcába.
