„Kukumáj, Kukumáj, nem lesz többé zecse máj!” – énekelték Kukumájnak a kisgyerekek a Hárompüspök téren, a gazdag negyedben: Lili, a két Attila és Csaba, pedig fogalmuk sem volt, mit jelent a „zecse máj” (május 10.), csak azt tudták, hogy Kukumájnak ezt kell kiáltani, és aztán szaladni be a házba, mert ilyenkor félni kellett tőle, nem úgy, mint a szürkére kopott menyasszonyi ruhát viselő, öregedő törpe nénitől, akit mintha egy vándorcirkusz hagyott volna hátra, neki csak annyit kellett mondani, hogy „Megjön, meglátod!”, mert magas növésű jegyese állítólag odaveszett a háborúban, ő azóta is a férjét várta, és Lili felnőtt korában már tudta, hogy a kávésnak mindenképpen kell adni 50 banit, de legalább 25-öt, hogy megihassa az aznapi – hányadik? nyolcadik? tizenötödik? – kávéját a buja nevű „homokos kávézóban”, ahol még forró homokon főzték a török kávét, vagy az Orientben, vagy a Zöld cukrászdában, vagy a főtéri Kárpáciban, egyébként a „kávés” dühös lesz, és úgysem tágít mellőle, addig darálja színtelen hangon, hogy „vegyél nekem egy kávét”, amíg az ember meg nem unja, a bőrkabátosnak viszont, aki a Rákóczi út végi blokkok közt ólálkodott és képzeletbeli gépfegyverrel sorozatot lövöldözött az óvatlan járókelőkre, a gyerekek nagy ijedségére, azt kellett odakiáltani, Vin nemţii!, hosszan elnyújtva az „i”-t, mint a filmekben, mármint hogy jönnek a németek, s ő azonnal féktelen géppuskázásban kezdett, a részeg tábornok pedig, akinek zubbonyát derékig beborították az összes e században osztott kitüntetések, a pionír- és vadászérmék, köztük a „Mama eroină”, a „Hős anya” érdemrend, amelyet a tízgyerekes anyák kaptak, a tábornok egyfolytában cigarettázott és ivott, de amint közelebb ért hozzá valaki vagy ránézett, kibuggyant belőle a történet, mesélni kezdte hőstetteit, megragadta a gyanútlan járókelők karját, és indulatosan mondani kezdte – És akkor úgy behúztam neki egyet, mire ő… és a másik elmenekült, de akkor egy horthysta (un hortist) befordult a sarkon, én pedig megvártam egy kapualjban, és egy késsel így… –, és az összes többi: Bubulina, az orosz „pungás néni”, akinek Zdrasztvujtye, táváriscsi!-t kellett köszönni, és máris megeredt panaszos orosz nyelve, meg Rongyos Laci, és Imola, aki újságot árult, járta a főteret lapjaival és közben kiáltozta: Lőre, Lőre, Előre!, meg Gazság, Gazság, Igazság!, és amint férfivásárlója akadt, rögtön alkudozni kezdett a „gróf úrral”, siránkozni, hogy mi mindent megtenne 25 lejért, s hogy milyen árva, ezért aztán Picsolának csúfolták, mert mindegyiknek mondani kellett valamit, odakiáltani vagy froclizni, ahogy nagymama mondta, hogy mély, öntudatlan álmukból felrévedjenek és beszélni kezdjenek, mert a monarchista Kukumáj mindig csak a május 10-et várja, a királyi ház ünnepnapját, azt a napot, amikor I. Károlyt megkoronázták Románia királyának 1866-ban május 10-én, azaz zecse máj, amikor a boldogtalan Kukumájt akkora boldogság vagy szerencsétlenség érhette, hogy végleg elvesztette az eszét, a gépfegyveres pedig mindig a németekre vár, hogy egyszer végleg hősiesen leszámolhasson velük, és a többiek mind, akik valamikor beakadtak az idő finom hálójába, valami lezáratlan ügyük támadt a történelemmel meg önmagukkal, és örökre ott ragadt haragjuk a világ iránt, amit aztán Kolozsvár utcáin dühösen vagy siránkozva köpdösnek szét a derülni vágyó, irántuk olykor kevés rokonszenvet mutató, olykor igen kegyetlen városi polgárok és gyerekek hívószavára, mert velük – Kukumájjal, a menyasszonnyal, a gépfegyveressel, Bubulinával, Rongyos Lacival, a tábornokkal meg a többiekkel – nem telik az idő, mindig ugyanaz a nulla idő van, csak a testük öregszik és a betegségeik szaporodnak és a piszok rajtuk, de az ő idejük egy helyben toporog: állandóan 1939 van, ’44 vagy ’40 vagy ’33 vagy ’59, bármilyen év a távoli múltból, minthogy minden év, nap, pillanat megnyomoríthat egy gyenge embert, és néha akadtak politizáló háborgók is, akik rikácsoló hangon beszédeket mondtak, mint a tévében, de ők inkább félelmet keltettek a járókelőkben, akik messze elkerülték a veszélyesen rikácsolókat, nehogy bajba sodródjanak, ezek aztán gyors rendőri intézkedés hatására rövid időn belül eltűntek a város némileg szabad ege alól és a Majális úti sárga házban kötöttek ki, csak egyedül neki, a Kolozs megyei Nagyesküllőn (Aşchileu Mare) hatgyerekes családban született alacsony növésű Iosif Covacinak – a valódi nevét a városban senki sem ismeri – nincsenek lezáratlan ügyei sem az emberekkel, sem az emberek fabrikálta történelemmel, sem a változó természettel: rövid lábain, hosszú, földet seprő kabátjában egész nap a várost járja, sietve, mint akinek dolga van a világban, intézkednie kell, üzletekbe igyekszik, a főtérre, piacra, az állomásra vagy a temetőbe, vagy csak buszozik, mindenhol ott van, mert a város az övé és ő a város: mély, reszelős hangján mindenkit üdvözöl, s az emberek rendszerint visszaköszönnek neki, Serus! – rikkantja Donald kacsáéhoz hasonló hangján, nőknek kezicsókolommal köszön, időseknek jónapot, és De ce ești supărat? (Miért haragszol?) – szólt a komorak és szótlanok után, akik nem méltatják válaszra, s ha valaki rámosolyog vagy kedve támad beszélgetni, néhány mondatra megszakítja körútját, kiflit, perecet, cukorkát vagy almát fogad el, meg aprópénzt is – a papírpénzt nem ismeri, Mai bine dă-mi un leu (Inkább adj egy lejt), mondja határozottan, ha valaki egy barna ötlejest nyújtana oda, mintha a papírpénzre gyanakodna, de miután a papír ötöst ’78-ban leváltotta a gyárkéményekkel díszített nagy, könnyű alumínium ötlejes, gyorsan hozzászokik, megköszöni, a lányoknak és a gyereknek néha fehér szegfűt ajándékoz, amit a virágboltokban kap, mert az üzletek rendszerint ellátják valamivel, nagyáruházban a mamaék a gyerekosztályról leselejtezett pulóvert adnak neki, meg zoknit és sálat, ő pedig cserébe a Centrálban is igyekszik hasznossá válni, például hátul a parkolóban egy nagy, rendszáma alapján iaşi teherautónak segít beparkolni, s a városban járatlan, gyanútlan sofőr rábízza magát az elevenül hadonászó szűk homlokú, turcsi orrú emberkére, aki egyre csak integet neki, hogy még jöhet, még jöhet, még, még, míg egyszer csak puff!, és a teherautósofőr dühösen kipattant a fülkéből, Futu-i! (Bassza meg!), kiáltja, hátraszalad, a kis ember meg csípőre tett kézzel felháborodottan mutatja neki: Na, acuma uite ce-ai făcut! (Na akkor most gyere nézd meg mit csináltál!), az áruház hátsó portásának pedig úgy kell kimenekítenie, hogy meg ne verjék, esküvőkre, temetésekre és keresztelőkre jár énekelni, ilyenkor recsegős, monoton beszédhangja mély, meleg baritonná változik, népdalokat, ünnepi köszöntőket és görög katolikus templomi énekeket tud, ott van Nuszi bácsi nyugdíjazásán is, amire Nuszi bácsi hónapok óta készül, összegyűjtötte az ötféle húst a kóser csólenthez, amit aztán két húszliteres fazékban szállít be, a kistermetű, kortalan emberke pedig, miután a nagyfőnökök elmentek a buliról, megérkezik, megáll az ajtóban, belefog a köszöntőkbe, az ünneplők pedig borral és sörrel kínálják, de határozottan és sértődötten elutasítja: Nu sînt nebun, kezdte összetéveszthetetlen hangján, azaz Nem vagyok bolond, hogy megrészegedjek, mint ti, és aztán asztal alatt fetrengjek, nem vagyok én bolond!, és tényleg soha senki nem látta inni, Nuszi bácsi csupa nőkből álló munkatársai pedig körülrajongják és megtapsolják, mint egy ügyes gyereket, mert ő a város és a remény, az együgyű szent, aki soha nem politizált, nem csúfolt és nem utánzott senkit, ismeretlen számára a gyűlölet, akárcsak a papírpénz, a méterrendszer, a jelenléti ív vagy az alkohol, nem volt soha haza sólymai, sem pionír, nem jár közmunkára és felvonulásokra, a nővére, akinél lakott, 650 lej betegnyugdíjat kap utána, Úgy fogják eltemetni, mint egy királyt, jósolja Nuszi bácsi, amikor Lulu fél óra éneklés, egy kis tál csólent és egy nagy szelet torta után sietve elköszön, a királyt pedig úgy fogják agyonverni, mint egy kutyát, teszi hozzá a mama füléhez hajolva nevetve, mert az ártatlan, 140 centi magas gyermeknek öntudatlan hatalma volt a város felett, végül legyőzi a királyt is: ’88 őszén a helyi választásokon, amikor elterjedt a hír, hogy erre a választásra mindenképpen, de mindenképpen el kell menni (a lányok talán az iskolában hallották, a mama munkahelyén ilyenekről biztosan nem beszéltek), Nagymi, feltétlenül el kell menned szavazni, kérlelte a kisebbik lány, mire nagymama dühösen válaszolta,’Sze a kapuig se tudok elmenni, nemhogy a Someşulba szavazni! – Elkísérlek, ölbe viszlek, taxit hívunk, ha akarod, ígérte kisebbik unokája, Taxi! – vonta meg sovány vállát a nagymama – na szerusz, arra várhatsz, az unokája meg egyre csak győzködte, De most nagyon fontos, értsd meg, ez most egészen más lesz, de nagymama szürke kezével csak legyintett, hogy ugyan már, mitől lenne más, előre meg vannak írva a szavazatok, pedig tudta, hogy kötelező elmenni, s hogy estére már be is jelentik a százszázalékos részvételt és az egyhangú szavazatok eredményét, és hogy megint Mocuţa lesz a megyei első titkár vagy kire kell szavazni, Tiszta cirkusz az egész, de azért az unokája rábeszélésre mégis szépen felöltözött, kibodorította a haját, kikente a körmét és elbotorkált, mert attól félt, hogy baj lesz, ha nem vesz részt, büntetésből lebontják a házát, De te töltöd ki a papírt, én már nem látok, mondja a nála már egy fejjel magasabb lányra támaszkodva, Így akarsz jönni? – kérdezi az elnyúlt pulóveres, farmeres unokáját nézve, Nagymi, ez nem színház – mondja a lány, és az egykori Dohánygyár épületében berendezett, fülke nélküli üres, szürke szavazóteremben a lány készségesen elmagyarázza a bizottságnak, hogy a nagymama itt van, itt a buletinje is, tessék, de már nem lát, úgyhogy két szavazólapot kérünk, és a nagymamát leültetik egy üres székre, a lány pedig odébbmegy a két szavazólappal, beül az egyetlen iskolai padba, gondosan maga elé helyezi a két, halvány festékkel nyomott, hártyavékony, szürke papírt, de már nem azt írja, mint legelőször, amikor tizennegyedik évét betöltve szavazhatott, nem firkálja össze, nem húzza keresztül, nem rajzol halálfejet vagy hóhérbárdot, nem ír cifra káromkodást és disznó üzenetet sem, hanem mint komoly felnőtt, aki sorsát kezébe veszi és tudja, hogy most már csakis ő a felelős érte, mindkét papírra az üresen hagyott sorba nyomtatott betűvel ráírja az egyetlen helyes és lehetséges választ, hogy: LULU, aztán összehajtja a lapokat és a barna csomagolópapírral borított urnába dobja, mert ’88 őszén már csak egyetlen igaz ember lakik a városban, egyetlen ember, akinek kezéhez sohasem tapadt vér, mert ő volt az, Lulu, aki a helyi választásokat megnyerte, nem Iosif Covaci, született 1951. december 9-én, ezek szerint ekkor 36 éves kolozsvári illetőségű polgár, hanem a kedves, sötét, hullámos hajú, sértődékeny, minden idők fölött álló Lulu, aki egyetlen nevet viselt, mint a szentek, a királyok és a bolondok, Lulu, a gyerekek nagy kedvelője, akinek másnap többen gratulálnak az utcán, rákacsintanak, kiflit és perecet, savanyúcukorkát és karamellát dugdosnak a nagy zsebeibe, ő pedig cserébe a lányoknak és a kisgyerekeknek szegfűt osztogat, amit aznap bőven kap a virágboltokban, délre már tömve vannak a zsebei, lehúzzák a nagy, sötét kabátot, hogy két szárnya a földet sepri, úgy fest, mint egy sebesült szárnyú angyal, ami kénytelen a földön maradni, és Lulu a Kossuth Lajos utcán boldogan és jókedvűen, mert erre minden nap jó oka van, elsiet a díszes városháza előtt, mert ő lett a győztes, Lulu, még ha Gazság, Gazság, Igazság meg a Făclia másnapi száma szokásához híven el is hallgatta elsöprő győzelmét.
